Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Kövesdi János: Iskolaügy és nemzetiség

elvtárs gyakori vendége iskoláinknak, megkérem, beszéljen a magyarórákon szerzett tapasztalatairól és arról, teljesítik-e ezek az órák szép és nemes küldetésüket.

— Nem vagyok híve az általánosításoknak, válaszomat mégis kicsit általánosabban kell megfogalmaznom. Az oktatásügy sohasem lehet független a politikától. A csehszlovákiai magyar iskola hazánk politikai, gazdasági és kulturális életének szerves részét képezi csakúgy, mint ahogyan szerves része az egész csehszlovák közoktatáspolitikának. Ebből eredően a pedagógusok tevékenysége és lapunk, a Szocialista Nevelés mindenkor visszatükrözte és visszatükrözi azt a közeget, amelyben él, lélegzik. Tudjuk, a légkör elsorvaszthat vagy kivirágoztathat. Annak, hogy Csehszlovákiában a magyar tannyelvű iskolák helyzete, viszonylag közismerten, jó; hogy a tanítók képesítése megfelel a szlovákiai átlagnak; hogy van elegendő tankönyvünk; hogy bőséges forrásmű áll pedagógusaink rendelkezésére; hogy iskoláinkban bőven találhatók korszerű segédeszközök — bizonyító ereje van. Bizonyítja — gondjaink és a hiányok ellenére is —, Csehszlovákia Kommunista Pártja helyes nemzetiségi politikáját az elmúlt negyedszázadban.

Véleményem szerint a magyar nyelv- és irodalom szakosaink lelkesen végzik munkájukat. És ez nagyon nagy dolog. Sok jó és sajnos, sok rossz vagy kevésbé jó tanítási órát láttam. Elemzésük most nem lehet célom. Inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy kerüljük az általánosításokat, az egyoldalú értékeléseket, mert ezek mítoszt teremtenek, gúzsba kötnek. Milyen is az ilyen mítoszteremtés mechanizmusa? Körülbelül ilyen: a mi iskoláink számos lelkesítő tettet hajtottak végre, sok tanulónkból lett kiváló ember, jól szerepeltek itt és ott... Ha csak ezeket az eredményeket vennénk figyelembe — kész a pozitív előjelű mítosz. Viszont negatív előjelű mítosz születne, ha csak azt látnánk, hogy iskoláinkon sok a „történelmi szemléletű” irodalomtanár; hogy tankönyveink nagyon lemaradtak az irodalomtudomány mögött; hogy a magyar szakosok „kis monográfiákat” adnak elő tanítványaik olvasóvá nevelése helyett stb. Ha csak ezeket „vesszük ki” az egészből, eljutottunk a nemegyszer bizalmatlanságot szülő, passzivitásra késztető nihilhez. Ezért kellene a realitásnak megfelelő képet alkotni, és minden érzékenykedés nélkül elutasítani mind a nihilista, mind az illuzionista szemléletet. Eredményeinket és eredménytelenségünket együtt kellene látnunk és szélesebb társadalmi összefüggésekben vizsgálnunk őket.

# Tapasztalataim mondatják velem, hogy az érettségiző diákok jelentős része gyakran fogyatékos anyanyelvi és olvasási kultúrával, hézagos, felszínes nyelvtani és irodalmi ismeretekkel hagyja el a gimnáziumot. Ez részben arról árulkodik, hogy az órán nincs lehetőségük az elmélyültebb munkára. Okkal panaszkodnak pedagógusaink, hogy kevés az idejük. Várható-e változás a közeljövőben?

— Ez a tanári szemlélettől függ, mit tart lényegesnek és pontosnak. Az anyanyelv szeretetére és kulturált használatára szoktatás és az irodalmat értő és igénylő olvasóvá nevelés ma is és a jövőben is a magyar nyelv és irodalom oktatásának a legfőbb célja, feladata. Tanterveinknek, tankönyveinknek ez a lényege. A jobb eredmények érdekében munkálkodnak a Pedagógiai Kutató Intézet dolgozói, valamint a Nyitrai Pedagógiai Főiskola magyar tanszékén tanító kartársak. Sajnos, még nem mindenki értette meg a feladat jelentőségét, s ennek torz visszatükröződése a tanterveinkben és tankönyveinkben hellyel-közzel ma is szokásos anyagzsúfoltság, de ismerős iskoláinkban a „noteszos tanári magatartás” is. Szívesen mondanám, lássuk ezt is összefüggéseiben, azaz, sajnos, mindez másutt is megtalálható ...

0 Helyes irányítás és szervezés mellett pedagógusaink szívesen vesznek részt az „iskolán kívüli” munkában; különböző köröket, csoportokat vezetnek, szívvel-lélekkel. Sok esetben azonban olyan feladatokkal bízzák meg őket, amelyekhez se kedvük, se vonzalmuk nincsen. Mást viszont szívesen csinálnának, az iskola vagy egy közösség szempontjából eredményesebben, nagyobb haszonnal. Például a magyar szakos magasabb szinten vezethetné az irodalmi színpad vagy az irodalmi kör munkáját, ha nem kötnék le erejét és idejét az említett feladatokkal. Hogyan lehetne ezen segíteni?

— A kérdés szinte nem igényel választ. A torna szakos tanár valószínűleg szívesebben és főleg sikeresebben vezeti a sport-szakkört, mint az irodalmi színpadot. Persze, itt is vannak szabályt erősítő kivételek.

0 Ön is hosszú, tartalmas fejezetet szentelt a Nemzetiségi iskola — Irodalmi nevelés című könyvében a sematikus irodalomoktatás problémáinak. Hogyan lehetne eze