Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - FIGYELŐ - Tóth László: Meghirdetett és megvalósítatlan maradandóság

Meghirdetett és megvalósítatlan maradandóság

[Illyés Gyula: Dupla vagy semmi, azaz két életet vagy egyet sem című. játéka a MATESZ-ban)

Az előadásnak vége, fölhangzik a taps. A közönség ünnepel: tapssal jutalmazza a színtársulat teljesítményét. S miközben a két tenyér ütemesen egymáshoz csattan, a néző röpke szempillantás alatt végigpörgeti magában az előbb látottakat, föleleveníti a kapott élményt, s a rendelkezésére álló benső támasztékokra szorítkozva megkísérli megfejteni, kiszűrni magának az írott, és az imént a világot jelentő deszkákon megelevenedett szavak üzenetét. Kérdések indulnak véletlen jegyszomszéd, kedves társ, jóbarát, vagy éppen futó ismerős felé: na, milyen volt, hogy tetszett?

— Nagyon szép volt. Csak nehezen érthető, nehezen követhető — hallom egy aránylag olvasott, ötvenéves tanítóházaspártól.

Ogy látszik, hogy Tarján Tamás Kritika-beli (1974/12-es szám) sejtelmei, Illyés Gyula furcsa játékának pécsi ősbemutatójáról szólván, a Magyar Területi Színház komáromi előadásán is igazolódtak: „A »könyvdráma« pecsétjét semmi esetre sem üthetjük rá erre a darabra; viszont meggyőződésem, hogy gondolati rétegeinek, asszociációs köreinek már-már nyomasztó gazdagsága olvasva erősebben hat, mint egy bármennyire is tökéletes színházi előadásban. Nem szövegként — de térben kell tudni olvasni a Dupla vagy semmit...” E sorok írója a Kritika cikkírójához csatlakozik: az alapszöveg adott inszcenálásl nehézségei Komáromban is leküzdhetetlen akadályokat állítottak az egyébként tehetséges és képzett társulat elé. Ha pedig e sorok írója az előadás kiváltotta hiányérzetére Is utal, akkor mindenekelőtt a látottak stilisztikai egyenetlenségeire, értelmezésbeli következetlenségeire gondol, amelyek csak részben vannak összefüggésben a szóban forgó és eleve adott nehézségekkel. Ugyanakkor teljes meggyőződéssel nyugtázza a társulat egyik művészeti'vezetőjének véleményét is, mely szerint a mostani feladatuk a legnehezebbek egyike volt fennállásuk óta. A jelző nem túloz, mert a sokszorosan áttételes és több rétegű Illyés-mese (vagy inkább: példázat?) üzenete a játék eleven színpadszerűsége ellenére sem a színpadi látványosság és mozgalmasság szokványos eszközeivel, tehát nem egyetlen alaptörténet értelmezése és magyarázása felől közelíti meg a nézőt, hanem mindegyre az értelmezés új távlatait és lehetőségeit nyitja meg. Röviden: értelmünkhöz az ellenkező oldal felől közeledik, ahonnan általános tapasztalataink alapján a legkevésbé várjuk, s még föl sem ocsúdunk meglepetésünkből és zavarunkon sem sikerült túltenni magunkat, az előadásnak máris vége. Előző színházkritlkai jegyzetemben, többek elemzése és megfigyelése alapján, emlékeztettem Shakespeare drámáinak kettősségére: a reális történettel szemben bennük mindig egy metaforikus történet kap hangsúlyos szerepet. Illyés Gyula mostani színművében más jelenségnek vagyunk tanúi: itt a reális történet is a metafora szintjére emelkedik. Ezzel vele jár a hagyományosan értelmezett reális történet elhalása; szükségszerűen egy magasabb minőségbe csap át, ahol megszünteti önmagát. Metaforát megjeleníteni, érzékeltetni viszont semmiféle eszközzel sem sikerülhet, csak metaforával. Tévútra vezethet, ha ennek az elhalásnak a folyamatát (mechanizmusát) akarjuk érzékeltetni: a vélt reális történetet is métafioyolő