Irodalmi Szemle, 1976
1976/4 - FIGYELŐ - Tóth László: Meghirdetett és megvalósítatlan maradandóság
íoraként kell felmutatnunk. Ha tehát eszközeinket a színpadon folyó konkrét események magyarázásához válogatjuk, s nem pedig az elbeszélés árnyalatnyi áthajlásait követjük velük, előadásunk stílusa szükségképpen „zötyögni” kezd. Mielőtt fejtegetésemben továbblépnék, megjegyzésre érdemesnek találom még a darab előéletét. Ősbemutatójára (mint az utóbbi években minden Illyés-darabéra) Pécsett került sor 1974. október 5-én. Nyomtatásban az Oj írás 1974/11-es (novemberi) száma közölte először. További színpadi állomásai: 1975-ben Sepsiszentgyörgy, ez év februárjában pedig Komárom. Az talán véletlen, hogy közvetlenül a magyarországi ősbemutató után két nemzetiségi színház vitte közönség elé Illyés játékát. De az már korántsem magyarázható a véletlennel, hogy a darab erkölcsi tanítása nemzetiségi közegben is ilyen termékeny talajra talált. Inkább a sorsdöntő és elemi (mert: lét-) problémák közelségében (azonosságában?) kell keresnünk az egyező választás okát: Illyés az általános emberi közeledés igényét és buktatóit vette szemügyre, három tanya lakóinak életében. Hiányérzeteim ellenére se essék csorba a társulat tagjainak tisztességén! Legutóbbi bemutatójuk értékeiben Fábry Zoltán, Forbáth Imre és Szabó Gyula szellemének, a kemény emberi karakterről, a nemzetköziségről és hazafiságról, a kommunikatív és a szocialista embertípusról való elképzeléseinknek, a vox humana erkölcsének következetes vállalását vélem fölfedezni. Hogy hol a helye az illyési életműben e hosszú című „merész fausti űd<5”-nak, e „szerény madáchi kísérlet”-nek, az nem tárgya jegyzetemnek. Inkább visszatérek az előbbi csapásra, s ehhez Berkes Erzsébet szavait veszem kölcsön: Illyés művészetének „az érintésre emelt kéz a jelképe. Az összerándult ököl, a tanítani felemelt mutatóujj, az arcunk fényre fordító gyöngéd tenyér, és most, új drámájával reánk nehezedik a legsúlyosabb: az elutasító intés. Állunk megszégyenítő terhe alatt, mégis a megérintő kéz emberi körében” (Kortárs, 1975/1). A szerző szóban forgó parabolájának (mert parabola ez a javából!) a tárgya, mint az az ilyen jellegű műveknél lenni szokott, hagyományos is (meséjében), új is (szemléletében): élet, halál és szerelem nagy kérdései váltakoznak benne az illyési megvilágításban. A megérintés azonban, ismétlem, a komáromi bemutatón felemássá sikeredett: éppen csak megvillant szemünk előtt a nyugalmából (vagy más foglalatosságából) megérintésre kilendült kéz, de megállt a félúton, s már hiába nyúltunk érte türelmetlenül, elérni nem tudtuk. Miért? Illyés Gyula történetének nincs konkrét mozgatóalakja (főszereplője). Mindenki egyenlő eséllyel vesz részt a cselekményvezetésben és -alakulásban: a mese mindegyik alakja fő- és epizódszereplő is. Ilyen beállításban a szerző valójában az igaz és (épp ezért) maradandó emberi tettek megtartó erejét hirdeti. A „cselekvő ember” kezenyomát megérintett dolgain. A parabola legballadisztikusabb, legdrámaibb tétele ugyanis az utolsó, amikor a bábok, a Bábjátékos távozása után, immár örökös hiányának felismerésében és fájdalmában, újrakezdik a játékot onnan, ahol tanítómesterük rosszalóan először közbeszólt. Föloldódásban, sem katarzisban végül is nem volt részünk, de a föloldódás, a katarzis reménye és lehetősége, önmagunkba vetett hitünk és akaraterőnk kárpótol s lendít szüntelenül előbbre minket. Nem sikerült tehát a „tündéri realizmus” árnyvilágába menekülnünk a hétköznapok szorításából, de a „kegyetlen színház” szokványos (a mindennapitól azért mégiscsak eltérő jellegű) sokkjaival sem találkozunk: ugyanazok a szorítóerők fognak közre itt is, amelyek elől a színházajtókon bévülre menekültünk. Mégis más világban vagyunk, s éppen ebben kell keresnünk a művész (a művészet) teremtő géniuszának lényegét: ugyanazon köznapi (és közösségi) gondjaink sűrítve, a megszokottnál súlyosabb ökölcsapásokkal érnek bennünket mindenfelől. A „pályavégző művészt” (Illyés önarcképe vagy inkább önkarikatúrája lenne?), a Bábjátékost alig megelőzve, idegen Zsoldos érkezik a fogadóba. (Közbevetett megjegyzésem: miért használja a MATESZ a műsorfüzetben az Idegen megnevezést, amikor Illyés Gyula a sokkal több jelentésű Zsoldos névvel illeti a Halált?). A Bábjátékosra vár, akit a fogadós kéretett ide, régi vidám estékre emlékezve, hogy a pusztán nagyobb haszonélvezet reményében halálosan, gyűlölködőn szembenálló tanya-lakókat, a Hegyieket, Völgyieket és Erdeieket, művészete eszközeivel és igazságaival összebékítse. A Bábjátékos eleinte nem hajlandó ily átlátszó „megrendelésre” vállalkozni (a Fogadóst ugyanis az emberek öszsebékülése mellett láthatóan a na
