Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - HAGYOMÁNY - Ritzko Béla: A látható ember korparancsa

Ritzko Béla

a látható ember korparancsa

.. könyvemet, a film művészetfilozófiájának ezt az első kísérletét kéréssel kezdem. Kérésemet az esztétika és a művészettörténet tudós őreihez intézem. Ezt mondom nekik: Immár évek óta új művészet áll Akadémiátok kapujában. Bebocsátást követel. A filmművészet kér helyet, szót, képviseletet a klasszikus művészetek között. Méltassátok hát végre valahára egy tudományos értekezésre! Áldozzatok neki egy fejezetet kiterjedt esztétikai rendszereitekben, ahol olyan sok minden kapott már helyet...

.. Én vállaltam, hogy közbenjárok érdekében, mert tudom, hogy az igazi elmélet csöppet sem szürke. Az elmélet a szabadság tág lehetőségeit biztosítja minden művészetnek. Térkép a művészet vándora kszében. Megmutat minden utat, feltár minden lehetőséget, s ami ezelőtt kényszerítő szükségszerűségnek tűnt föl, arról most kiderül, hogy csak véletlen út sok száz másik között. Az elmélet adja meg a bátorságot ko- lombuszí felfedezőutakhoz. Minden lépést a szabad akarat büszke tettévé emel.

Honnan ered a bizalmatlanság az elmélettel szemben? Hiszen még hogyha téves is, nagy műveket sugalmaz. Az emberiség csaknem minden nagy felfedezése téves feltevésekből származik. És ha az elmélet már nem működik megfelelően, könnyű tőle megszabadulni. De a puszta véletlen »gyakorlati tapasztalatai mint ólomsúlyú, áthatolhatatlan falak zárják el az utat a megismerés elől.

Művészet elmélet nélkül még sohasem vált naggyá.”

E gondolatokat Balázs Béla írta az 50 évvel ezelőtt megjelent filmesztétika! műve, a Dér Sichtbare Mensch bevezetőjeként.

Balázs Béla, az író, a költő, a drámaíró, a számtalan forgatókönyv szerzője, a bölcsésztudományok doktora, a népi filmegyesületek szellemi vezetője, a pedagógus, az örök vándor, aki tetteivel hirdette: „ott voltam otthon, ahol jobban vérzik.”

Balázs Béla 50 évvel ezelőtt megírt műve, A látható ember, ma már a filmelmélet klasszikusa. Pionírérdemelt méltatni, bizonyos korhoz kötött fogyatékosságait feszegetni közhelyszerű lenne. így hát a soron következő gondolatok nem avatkoznak illetéktelenül a filmesztéták belügyeibe. Inkább arra törekszenek, hogy bemutassák, meg- világtísák azokat a tényezőket, amelyek arra késztették a filozófust, írót, pedagógust, hogy lerakja a látás művészetének alapjait, később pedig a gyakorlatban is bizonyítsa, hogy „az elmélet térkép a művészet vándora kezében”.

Arra törekszem, hogy rámutassak Balázs Bélának a két háború közötti szlovákiai magyar szellemi élettel való kapcsolataira.

Ismert tény, hogy Balázs Bélát szoros kapcsolat fűzte Lukács Györgyhöz és Bartók Bélához. Ennek a barátságnak magvát, elsősorban világnézeti magvát egy filozófiailag igen tudatos antikapitalizmus alkotta. Balázs Béla, akárcsak Lukács György és Bartók Béla, érezte, mennyire terjed az elidegenedés és a magányérzet az emberek között a kapitalizmusban. Mindnyájan érzeték és feltételezték, hogy a kapitalista mindennapok üressége mögött létezik és hat egy igazi és mozgalmas emberi lényeg, a művészet feladata pedig abban áll, hogy ezt felkutassa. Érezték, hogy a szó művészete organikus hibákban szenved. A szó kiegészítésre szorul, olyan eszköz támogatására, amely a ki nem fejezhetőt, meg nem ragadhatót nem elsődleges fogalmi közegében átélhetővé teszi.

Ebből a nyugtalanságból és keresésből született Balázs zenedráma utáni vágya és nagyszerű szövegkönyve, A kékszakállú herceg vára, majd A fából faragott királyfi librettója, melyhez Bartók muzsikája kellett, hogy a libretto mesei lehetőségei művészi életre támadjanak.

És ekkor tört ki az I. világháború, amely rádöbbentette „a szegény polgári fordított forradalmárt", hogy a magányosságból, a világfájdalomból van kivezető út. S az örök vándor megtalálta ezt az utat, s a régi jelszó helyett: „Menj és szenvedj te is”