Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - Szabó Béla: Goriot apó, a szövetséges

rését Illeti, azon még elgondolkozom. A legjobb az lesz, ha holnap délelőtt tíz órakor jelentkezik a válaszért.

— Jó — ugrott fel vidáman, és utána mindjárt eliramodott. Én meg összecsomagoltam szegényes cókmókomat, és a régi háziasszonynál jelentkeztem újra... Ekkor közölte velem a hírt, hogy öcsém nála járt, holott én az öcsém lelkére kötöttem, hogy ne keressen nála lakást, mert a háziasszony igen komisz, kíváncsi személy. És öcsém mégis kísérletezett, csak amikor meglátta, amikor szemtől szembe állt vele, és bizonyára feltett neki olyan kérdéseket, amelyek komiszságáról árulkodtak, látta jobbnak, hogy tovább álljon. Pedig, ki tudja, lehet hogy itt túlélte volna. Ki tudja?... Lehet, hogy ide is elhozta volna szomorkásán vidám fiatal barátait, akik úgy szerették az életet, mint ő, és úgy is reszkettek a Gestapotól, mint ő. Ki tudja, csak kínlódom, vergődöm ... már azért is, mert megígértem n szabómesternek, hogy lakásába nem viszek lakótársat... Dehát ha az öcsémet magamhoz veszem, mit segített volna. Hisz úgy viselkedett, mintha a fasiszták tanonciskolájába járt volna, és ott a tananyagot kitűnőre sajátította el.

1974. március 21. Hivatalosan ez az első tavaszi nap. Kint ragyogó napsütés. A fák még meztelenek ugyan, de az átvonuló, enyhe tavaszi szél mozgatja őket és mozgásuk messziről úgy hat, mintha lélegeznének. Az orgonabokrokon már megpattantak a rügyek és rövidesen ott zöldellnek majd a szív alakú levelek. Itt, Budmericén, a kastélyban, a Szlovák írók Házában napfény és aranyszínű tavaszi levegő tódul be a nyitott ablakokon, az élet, a tavasz újraébredése járja át az épület vastag falait. Kint a parkban virít az ibolya, a százszorszép és az elültetett árvácska. Minden él, gyarapodik, nő körülöttem, a fűszálak is az áldást hozó tavaszi ég felé ágaskodnak, csak ő, az öcsém, aki olyan nagyon szeretett volna élni, ő nem él. És semmit, de semmit nem tudok róla, csak azt, hogy halott, hogy nem él. Nem is kutatom az életét, minek? ... És úgy látszik, anyám erre az álláspontra helyezkedett, amíg élt, hogy szíve mélyére süllyeszti, és nem beszél róla. Ott van a szíve mélyén, ha beszél róla, ha nem ... mindegy, és így van ez velem is.

Anyám ama asszonyok közé tartozott, akiknek sosem voltak ellenségei. Egy hosszú udvarban laktunk egy keleti kisvárosban, az Alsó utcában, ahol rengeteg szegény ember lakott. Ezeknek a kopott nincsteleneknek megviselt, elgyötört asszonyaik és rongyos gyermekeik voltak, akik a szegénységet még látványosabbá, még súlyosabbá tették. Anyám a hosszú udvarban a szegény szomszédokkal jóban volt, soha sem hallottam, hogy veszekedett volna valakivel. Sőt, ha valamelyik szomszédasszony takarítani ment és pólyásgyerekét egyedül otthon hagyta, mielőtt elment, mindig beszólt az anyámnak, hogy a lakáskulcsot itthagyja... Ez annyit jelentett, hogy anyám törődjön a kicsivel. Ha a pólyásbaba sírt, akkor az anyám megszoptatta és tiszta pelenkába rakta át, akárcsak a saját gyermekét. Anyám ezt megtehette, mert neki mindig volt teje, ő minden második évben gyereket szült, és kilenc hónapig szoptatta az apróságot, így hát minden második évben a szomszéd gyerekeknek is jutott ebből a jő tejből. Anyám az Alsó utcában híres volt a jó tejéről. Hogy mitől volt olyan jó a teje, azt nem lehetett tudni, mert a szülés utáni második héten már ugyanazt ette, amit mi ettünk, krumplit főzve, sütve, törve, zúzva, ezenkívül főtt tésztát, mákosnúdlit és túrós galuskát. Szárnyast vagy másfajta húst csak egyszer egy héten, ünnepkor ettünk. A mi kis lakásunkban mindig sok volt az ágy, de még több a gyerek, ezért nagy volt nálunk a lárma, de azért jó volt... ettünk, lármáztunk, és néha a leckénket is megcsináltuk és anyánk pólyáskorunkban szoptatott bennünket és gyakran a szomszédok gyerekeit is, akik mohón, jó étvággyal szoptak, mintha anyjuk melléből folyt volna akaratos szájukba az édes tej, és anyánk úgy nyújtotta nekik telt, duzzadó melle bimbóját, mintha édesanyjuk volna. Mondják, hogy az anyák élvezik a szoptatást, én erről az anyámmal soha nem beszéltem, nem mertem megkérdezni tőle, de igaznak tartom ezt a szóbeszédet, mert amikor anyám szoptatott, arcvonásai hirtelen elrendeződtek, és ahogy ilyenkor a gyerekre pillantott és ahogy óvatosan letörölte a gyerek ajkáról a kicsorduló tejet, szépség és áldott jóság lengte körül.