Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - Szabó Béla: Goriot apó, a szövetséges

Ordítani tudnék kínomban, de nincs sok értelme, és zavaros fájdalmam sem enyhülne ettől. Inkább hallgatok, és némán várom a további fejleményeket. Még jő, hogy a Goriot apó nálam van, lapozhatok benne kedvem szerint, és úgy viselkedhetem, mintha semmi bajom nem volna. Pedig a sofőr már fészkelődik, várja, hogy szóljak valamit, hogy kérdezzek, hogy érdeklődjek sorsom felől. De nem teszem, úgy érzem, most a hallgatás az erő, a bölcsesség.

III

Vissza a régi lakásba

Régi füzeteket lapozgatok és a naplójegyzetek között mindig felbukkan a gyász, amely szorosan fogva tart és azt hiszem, soha el nem hagy. Jellemző, hogy főleg a legfiatalabb öcsém az, akire gyakran emlékszem ős akiknek elhurcolása ennyi évtized után, ma is nagyon fáj. Enyhülés nincs és nem is vágyom utána.

A podebradí jegyzet, amelyet hétfőn, 1971. augusztus kilencedikén írtam, szó szerint így szól: „Befejeztem a Modern könyvtárban megjelent Aragonról szóló, igen érdekes könyv olvasását. Akkor tűnődés közben hirtelen eszembe jutott legfiatalabb öcsém. Oly élénken láttam őt, mintha előttem volna. Valahonnan nagyon mélyről bukkant fel ilyen életteljesen. A szemét láttam azzal a felejthetetlen fénnyel, amely élniakarását fejezte ki. Szemérmes volt ez a fény, ez a csillogás, amely értésemre adta, hogy szenvedélyesen szereti az életet. Mintha azt mondta volna: élni volna jó, élni... Persze, nemcsak nekem, hanem mindenkinek ezt mondta. Nyíltan sosem mert nekem szólni, hogy könyörüljek meg rajta és segítsem ... Hisz erősebb, tapasztaltabb vagyok nála. Ezek a szavak soha el nem hangzottak ajkán, csak éppen itt voltak szemérmes, fegyelmezett tekintetében. — És én nem segíthettem, nem teljesíthettem jogos kívánságát. Mélységesen fáj mindenem, ha rágondolok felejthetetlen szeme fényére, amelybe a bátorság és az élnivágyás a legmélyebb szemérembe rejtőzött. Nem beszélt, mert tudta, hogy annyit tehetek érte, mint magamért és ez keveset jelent.”

A régi háziasszonyom — akihez akkoriban, 1944 őszén kényszerből visszatértem albérlőnek, —- azt mondta nekem egyszer, hogy távollétem idején egy magas, nyurga fiú járt nála, lakást keresett, de nem maradt nála, mert a szobában egy hivatalnok is lakott. Azt mondta, a fiúnak a tekintete, a szeme olyan volt, mintha az én testvérem volna.

Igen meglepődtem, mert öcsém sosem említette, hogy járt nálam. Dehát mindegy, gondoltam, hisz legkisebb öcsém akkor már nem lehetett az élők sorában ... és én nem tudtam háziasszonyomnak egyebet válaszolni, mint azt a vérszegény szót, hogy érdekes.

Elhomályosodó szemmel arra gondoltam, hogy öt testvéremet hurcolták el a német fasiszták és én minduntalan a legfiatalabbra gondolok. Az ő ifjúsága és fájdalma oly eleven és számonkérő ma is, hogy nem érzek megnyugvást, csak önkínzó, mardosó fájdalom gyötör minduntalan. Háziasszonyom közlésére újra a förtelembe, a vigasztalan kínokba zuhantam. Mindebből azonban nem vett észre semmit, mert most már nyíltan feltette a kérdést:

— Hát nem volt a maga öccse?

— Nem — válaszoltam határozottan.

Nem tehettem egyebet, mint megtagadtam őt, akit nagyon szerettem. Megtagadtam, mert kénytelen voltam újra nála lakni, és ismerve háziasszonyomat, tudtam, hogy kíváncsiságával mindig azzal zaklatna, hol az öcsém.

Kénytelen voltam visszatérni hozzá, mert mostani lakásomból — amelyet egy szabómester rám testált — menekülnöm kellett. Semmi más nem történt, minthogy az udvarból egy tizenhárom esztendős kölyök meglátogatott és nagy megdöbbenésemre nyálas szájjal azt mondta, hogy ha nem adok neki húsz koronát, akkor feljelent a rendőrségen, mert nagyon jól tudja, hogy én zsidó-bolsevista vagyok.

A gyereket Ferinek hívták, és amint zsaroló szavai elhangzottak, abbahagytam a munkát és felálltam. A gyereknek azt mondtam, hogy menjen haza, ami pedig a ké