Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - Gyarmathy V. Imre: Üzenetek a múltból

A szép hűtlenek, a fordítandó anyagot szabadon kezelők így adhatnak példát a mának is. Irodalmunkat csak a beszélt nyelv figyelembe tartása, az élőszó csillogása teheti időkön átvilágítóvá. A fordítással vele jár, mindegyikük kész grammatikus; Syl- vesternek 1527-ben latin nyelvű nyelvtana is megjelent — magyar példatárral. Ugyanő az Oj Testamentum-fordításához írt előszóban a szavak egyenes és átvitt értelmét magyarázza. Ezeket ő tulajdon jegyzésbe vett szőfcnak és nem tulajdon jegyzésbe vett sréitnak nevezi. Jelképekkel „tele a Szentírás, melyhez hozzá kell szokni annak, azki azt olvassa. Könnyű pediglen hozzászokni a mű népünknek, mert nem idegen ennek az ilyen beszídnek neme. ll ilyen beszídvel naponkíd való szólásában. Í1 ínekekben, kiváltképpen az virágínekekben, melyekben csudálhatja minden níp az magyar poézist.” S ekkor a poétát túlkiabálja a prédikátor: „Mikor ilyen felsíges dologban ilyen alávaló példával ílek, az ganajban aranyt keresek, nem azon vagyok, hogy hítságot dicsérjem. Nem dicsírem, azmiről az ilyen ínekek vagynak, dicsírem az beszídnek nemesen való szerzísít.”

A Gellért-legenda olvasása után sóhajt fel így a magyar. Bárcsak Walther mester lejegyezte volna a malomhajtó lány énekét. Most gazdagabbak lennénk egy munkadallal. Kár bizony, hogy Erdősi Sylvester nem hagyott ránk egy szólásgyűjteményt, vagy virágénekeket tartalmazó kis kötetkét. Most a Körmöcbányái táncszó, Soproni virágének és a Zöldvári ének néven ismert töredék mellett mennyi szép, hiteles régi dalban gyönyörködhetnénk.

Sajnos, a jezsuita Pázmány is osztja Sylvester mester nézetét: „Mentül méltóbb, hogy ama sok hitván énekek, ama fertelmes poéták tilalmazva légyenek... Akár- minémű rendbeli emberek azzal mutogatják éles elméjeket, hogy virágénekeket irkáinak” — írja 1613-ban. Semmi különbség Sylvester és Pázmány közzött, már ami a virágénekekre tartozik. Pedig közben élt egy Balassi Bálint nevű nagy költő.

S ezzel a fordulattal érdemes egy kis portyát kezdeményeznünk az énekelt és a nyomtatott vers világában; jó kalandok várnak. Azt, hogy a szó a betűnél ősibb gondolatrögzítő- és kifejező eszközjószerivel minden iskoláskorú gyermek tudja. Sok primitív törzs az írás hiányának ismeretében is a költészet csodáit élte és mondta szóval tovább.

A magyar írásbeliség meghonosulása a kereszténység terjesztésével kötődött egybe. Az irodalom pedig — hiszen az egyház szolgálatában állt — említést sem tesz a po- gánykor művészetéről, legalábbis ilyen jellegű szövegek, idézetek nem maradtak ránk. A nép költészetét későbbi prédikátoraink sem tartják az elkötelezett, vallási célokat szolgáló költészettel egyenrangúnak. Nem véletlen, hogy maga Bornemissza sem veszi be munkáinak gyűjteményes kötetébe az imént idézett Cantio Optimát. Bornemissza neveltjének, Balassi Bálint grófnak a szerelmes versei is ezért jelentenek óriási forradalmat költészetünkben. Egy Európa-szerte elterjedt dalköltészetet emelt a műirodalomba; képeinek jó része bizonyára a prédikátorok által szapult virágénekekből tette át verseibe.

A magyar vers Balassa korában az énekelt szöveget jelentette. Ez a kilenc nyelvet beszélő zólyomi születésű főúr nemcsak magyar dallamokra írta verseit. Szívesen használt olasz, török, horvát, oláh, délszláv vagy lengyel dallamformákat. Képeinek, motívumainak gazdagsága is nemzetközi reneszánsz kincsestárból kerülhetett elő. A régi magyar vers ritmusát, dallamát mindig az értelem alakította, formálta. Balassinak nem a formál változatosak, a tématára gazdag, az előbbi ebből következik, természetszerűleg. Az ütemek szótagszáma ekkor még nem állandósulhatott, egy-egy ütemtömb versbéli súlya értelmi súly volt, ezeknek a verseknek ritmizálása tehát értelmezés. A rokonnépek régi korainak költészete is erre az olvasásra ad biztatást. A mai merev ritmusokhoz szokott, a jambusok szabályos sorjárázában elfáradt fül verstani kezdetlegességet vél ezekben a lírai darabokban. Pedig a szótagszám állandósulása, a cezúrák szabályos kitétele későbbi, dekadens korok költőinek műve. S az ilyen béklyóba kötő forma nehezebben követi a költői gondolatot, az eleve adott metrum könnyű, üres zenékre csábít. A magyar beszéd természete; hogy megnyilatkczása tömör, s legszívesebben minden szónak hangsúlyt adna. Ha a szükség úgy kívánja, fölbontja a szabályos sorrendet, betűrímeket használ, példák erre a vers és próza között álló szólásaink, közmondásaink. Ezt a fajta tagoló verset élteti Zrínyi tizenkettőse. Arany (újkori füllelj arányosan metszett sorokba próbálta átírni, a kísérlet maga törvényszerűen nem sikerülhetett, ez pedig nem Arany költői képességein múlott.