Irodalmi Szemle, 1976
1976/4 - Chňoupek, Bohuslav: E napok igazsága nyomában
hozták magukkal, kapzsi éhségüket minden után, ami szaporíthatja szerény gazdaságukat. Rusovskýéktól nem messze, egy még roskatagabb kunyhó még sötétebb szobájában. — az ablakok akkorák, mint a rókalyuk, s ugyanakkor apostolok függnek a falon — az agitálás kezdetén ágynak dőlt Varga néni. Szemét a gerendákra függeszti, és nyeg- décsel, jajgat, óbégat. Az agitátorok a lábánál ülnek, mintha az utolsó kenetet adnák fel neki, csakhogy szentelt olaj helyett — mely megszabadít a bűnöktől — a szövetkezet előnyeit ecsetelő szavakkal kenegetik. A néni szigorúan összeszorítja a száját,, konokul hallgat, hozzáférhetetlen, csak néha jajdul föl: — Az istenért, hagyjanak már végre békén, hagyjanak békén, eriggyenek ki! Eleinte tréfálkozott. Amikor észrevette, hogy nem babra megy a játék, gyorsan be az ágyba. Az ura a Magasépítő Vállalatnál dolgozik. Amikor Vargáné még hajlandó volt beszélni, fenyegetőzött: — Ha az uram aláírja, megmérgezem, istenemre mondom, megmérgezem. Most hallgat, arcáról lerí a dac. Időnként könnyekkel öntözi a párnáját: — Ezzel a két kezemmel kapartam össze mindent, egész életemben gürcöltem, maguk meg így bánnak velem... Hát mi vagyok én, kulákasszony? Ma az autóbuszbeli szerelmespár ül nála. Szavuk csörgedez, támad, csendesít, buzdít,, ígér, békésen folyik, majd újra lázong, mintha ezekben a pillanatokban teljesen megfeledkeznének kettejük kölcsönös rokonszenvéről. A néni azonban csak forgatja a szemét és hallgat. A fiú a gépgyár tervezője. Az eresz alatt rágyújt: — Majd megfullad ott az ember, lássák be, hogy ez már mégiscsak sok. Ha a butaság fájna, ez az asszony halálra bőgné magát. Tulajdonképpen mitől fél? Mit képzel,, mit veszít? Hiszen semmije sincs. A földes szobáját? A szalmatetős kunyhóját? Ha csak valamennyire jól menne is a szövetkezet, ha nem lopnának sokat, és nem volnának túlságosan lusták, két év múlva felrúghatná ezt a nyomortanyát, és rendes házat építhetne magának. Csak a lány maradt bent a szobában, ő is ugyanabban a gépgyárban dolgozik,, munkásnő a szerszámkészítő műhelyben. A néni vasvillaszemeket meresztget a dunyha alól, szívét balsejtelem szorítja össze, panaszos hangon siránkozik: — Úgyis meghalok már, miért nem hagynak békén? Mindjárt átellenben, Oravecéknál egész más a légkör. Mintha nem is ugyanabban a faluban volna az ember. Nyoma sincs gyászos hangulatnak, inkább azt hinnéd, fonóba kerültél. Az ember szíve mindjárt átmelegszik, vidáman dobog, összejöttek az emberek, hatan-heten, az asztal mögött ül a szófukar gazda tiszta vászonruhában,, tekintete nyugodt, mozdulatai magabiztosak, frissen nyiratkozott, borotválkozott. — Én nem szöktem el, az én gerincem egyenes, szívesen elbeszélgetek mindenkivel. De hogy engem meggyőzzenek, azt nem! Ilyesmivel ne jöjjenek hozzám. Ha eljön az ideje, magam megyek. A gazdasszony melletti széken a füles sapkás piros arcú öregember ül, akit az imént megszidtak, hogy bebüdösíti a levegőt a pipájával. Figyelmesen hallgat. — Hiszek magának, gazda, de miért húzza-halasztja a dolgot? Mi értelme van, ha egy hét múlva lép be, mi változik ezzel? Azt mondja, hogy csak maguknak, nincsteleneknek járunk a nyakára. De ne féljen, sor kerül azokra is, akik elszöktek, a tehetősebbekre. Magam megyek el hozzájuk, itt a kezem, hogy mindenkire sor kerül. Végül csak úgy odaveti. — Rendben van, gazda, holnapután megint itt vagyok, az áldomást is hozom! Oravecék ablakai vidáman világítanak bele a sötétbe, a lányok sikongatnak, füst gomolyog a gerendák alatt. Az öreg hirtelen, mintha mindenkinek bizonyítani akarná, hogy az ő élete olyan tiszta volt, akár a hegyi forrás, nehezen palástolt tanácstalansággal teszi két kérges kezét az asztalra: — Engem nem kell meggyőzni a szocializmusról. Az úri világban a földbirtokoslovait hajtottam, én aztán tudom, hogy mi az megkeresni a mindennapi kenyérrevalót. Ha elérkezik az ideje, magam jelentkezem ... Ök a legszegényebbek a legszegényebbek között. A kommenciószug.
