Irodalmi Szemle, 1976
1976/4 - Chňoupek, Bohuslav: E napok igazsága nyomában
disznózsírt, 43 750 korona értékű kenyeret, 4320 korona értékű zöldséget adtak el. A községben 120 rádiókészülék van, 32 mosógép, holott négy évvel ezelőtt mindössze 4 volt, az is kézi. A nyugdíjasok száma 59, évente 204 000 korona öregségi, illetve rokkantsági segélyt kapnak. Az ún. Szlovák Állam évei alatt mindössze kétosztályos iskola volt a faluban, 6-an tanultak a városban; ma a nyolcéves alapiskola 10 tanítója 224 diákot tanít, az óvodások létszáma 40, 24 diák a városban tanul, tanonciskolákba 15 fiú jár, főiskolára 1. A faluban anya- és csecsemővédelmi tanácsadó működik, az utóbbi öt év alatt egyetlen gyermek sem halt meg ...” Dalcsík. A falu gazdaházak sorfala és csendje között bocsát magába bennünket. Az ablakokon a függöny sem rezdül, a tékozlóan széles utcán nincs egy teremtett lélek, a templom csendje telepedett a falura. Csak a tyúkok rebbennek szét fejvesztve, a sihederek rohannak oda az autóbuszhoz nagy kiabálással: — Agitátorok! Agitátorok! Nincs új a nap alatt, azonnal láthatja bárki: itt a szövetkezetért folyik az agitálás. Mert ilyenkor minden falu olyan, mint a felbolydult darázsfészek, dühös, megrettent, az emberek kölcsönösen sértegetik egymást, válogatott szidalmakkal gyalázzák az elsőket, akik már aláírták a belépési nyilatkozatot. Enni-inni nem lehet, nincs hol meghálni. A helyi fogyasztási szövetkezetben csak pingponglabdát meg légyfogót árulnak, a mézeskalács állítólag megpenészedett, a „savanyú hal” éppen most, ebben a pillanatban fogyott ki, a teheneket, tyúkokat szövetkezetesítési betegség sújtja, nem tejelnek, nem tojnak, lássák be, egy korty tejet, egyetlen tojást, egy szelet kenyeret sem tudunk adni az agitátoroknak. Sok keserűséget kell lenyelniük, bizony nem irigylésre méltó az agitátorok sorsa. Az egyetlen vigasztalásuk, ha egy-két év múlva véletlenül eltévednek egy ilyen faluba, s a néni, aki esküdözött, ha felakasztják, akkor sem írja alá, ártatlan tekintettel bizonygatja, hogy az csak tréfa volt. Az a gazda, aki inkább szíjat akart hasíttatni a hátából, ma példás etető, s pirulás nélkül szidja magát, vén marha volt, mondja, ha öt évvel hamarább belép a szövetkezetbe, már új háza meg tévéje lehetne. Dalcsík fogyasztási szövetkezetében azonban mindent kapni, amit csak szem, száj megkíván, a nemzeti bizottságon nyolcvannégy jelentkezési lap magaslik, a kommunisták és a tanácstagok írták alá elsőként. De hiányzik húsz-harminc aláírás, a legcsö- könyösebbeké. Mostanáig még nem sikerült áttörni az előítélet és félelem kemény burkát. Kommunista mindössze kilenc van a faluban, a tanácstagokat az ember a két kezén összeszámolja, valóban nem győzik bejárni a falut, nem győznek minden öregemberrel, öregasszonnyal estéket elüldögélni. Segítséget kértek, s a járás küldött segítséget: már hetek óta járnak a faluba a városi autóbuszok munkásokat, fogászokat, könyvelőket, pincéreket, szülésznőket hoznak. Elüldögélnek, változatos tehetséggel szövik a beszélgetést, némelyik már régi ismerősként, szinte rokonként érkezik a családhoz: — Nézd csak, Anička, mit hozott neked ma a bácsi! — és elővesznek egy zacskó édességet. Már mindent tudnak: hogy a gazda csikorgatja a fogát álmában, a néninek hasogat a dereka, mikor borjazik meg a tehén, hogy megy a sora a legidősebb fiúnak Ostravában. S amikor elérkezik a napja, hogy a gazda aláírja a nyilatkozatot, örömükben hozatnak a boltból egy üveg töményét, és annyit koccintgatnak az újdonsült szövetkezeti taggal, hogy nemsokára keresztbe áll a szemük. Szétosztottak bennünket. Az első csoport az új iskolába indul, a mi csoportunk a régiben marad, az elemiben, itt a sarkon. A másodikosok padjában ülünk, összegörnyedve, szokatlan a gyermeki környezet. A pádon felirat: Gita büszke. Az asztalnál olvassák a névsort. — Ki hová akar menni? — kérdezik. Az autóbuszbeli sportolók Rusovskýékhoz akarnak menni, a régi helyükre. Már többször voltak ott, tegnapelőtt, tegnap is, de mindig csak a gazdasszonyt találták otthon, s bár értik a tréfát, tegnap mégis kijöttek a sodrukból. Hosszas rábeszélés után sikerült meghívniuk az asszonyt a nyilvános gyűlésre az iskolába, vele együtt mentek ők is. A bejáratnál egy kisasztalon volt a jelenléti ív, az asszony alákanyarította a nevét, de utána a földre vetette magát, a belépési nyilatkozatot írta alá, kiabálta kétség
