Irodalmi Szemle, 1976
1976/3 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Egri Viktor: Harcosok és a lány
Egri Viktor harcosok és a leány Gyűlölték a paloták vörösbarna kőtömbjeit, a szűk, fülleteg utcák forró gránitlapjait, az aréna égbetörő lomha tömegét. És a házakkal megrakott folyópartot, kőágyba szorított medrét, a kövek szagát és örök mozdulatlanságukat. Törni és zúzni szerettek volna. Fülszaggatni a padlók színes márványkockáit, ledönteni, porrá zúzni mindent, ami lekötötte, lefojtotta a földet, hogy ismét felüthesék sátraikat végtelen síkságokon. Szállásukon hevertek; tikkadtan, elkábulva a forróságtól. Az estét várták, az enyhülést. A ház előtt kékesen csillogott az Adige sebes vize. A túlsó partról idelátszott a híd tömör pillére. Nézték, csodálták és nem értették, miként lebeghetnek a semmiben ezek a felboltozódó mázsás kövek, miként szaladhatnak hatalmas ívben a palota hátsó falának, és nem dőlnek a folyóba. — Milyen hűvös ilyenkor az Iszter vize! — nyögött fel a sebhelyes arcú. Elfordította szemét a hídról. Messze, sötétlombú ciprusok, dárdatestű poros fák mögött kéklettek az Alpok és a harcos hóra, rengeteg hóra gondolt, amit két éve látott utoljára, miben jó völna most meghemperegni, mezítelen testtel... Hárman voltak a katonák. Az öreg őrvezető, aki harminc éve járt már Alboin tábot- rával, a padovai harcokról kezdett beszélni, de ez ma a legfiatalabbat sem érdekelte... A sebhelyes arcú sóhaja felébresztette emlékeit, — lomhán járó gondolatai valahol az Iszter partján időztek, ahol nagy körökben állnak a szellős sátrak, közel az árnyékos füzeshez, hol jő volt forró nyári délben a tornák után elheverni a hűs, kövér fűben. Mondják a palota körül és a táborban is, hogy ez a kertekkel, kőházakkal leláncolt síkság lesz az új hazájuk. Még a főfolyamig kell eljutniok és megindul az otthoni tábor. Eljönnek mind, mire Vali istenasszony meghozza az új tavaszt... Alkonyodott, a forróság is enyhült valamelyest. — Hé, öreg, bort ide, hallod, bort ide! — kiáltott az őrparancsnok. Vászonkabátja ujjasával szakadatlan törölgette izzadó vastag nyakát. Tarkója csupasz volt, vörhenyes szakáll borult a mellére, bozontos haja erősen deresedett, csupa kemény vonal és szöglet az arca és kék szemében valami gyermeki jóság és gonoszság. Egy sánta öreg sebten hozta a bort és a fakupákat. A katonák mohón nyelték a tömlő aranysárga, mézsűrű cseppjeit. — Hé, öreg, vízzel keverd el az öcskösnek, mert levágja az ital! — röhögött a sebhelyes arcú. Az őrvezető is nevetett, ők megszokták a bort és nehéz mámorát és ritkán gondoltak a sör hűsítő kesernyés ízére. A sánta friss vízért szaladt. Csupasz háta barnán fénylett, csak a csípőjét takarták rongyok, tetvektől összerágott haj takarta fejét. Hajához nem nyúlhatott senki, szabad ember volt, önként járt a táborral, önként szolgálta a katonákat. Mikor visszajött, ráhajolt az őrparancsnok fülére. Sugdostak. — Hozd be! — mondta az őrvezető hangosan... És a leány bejött. — Eredj! — A sebhelyes arcú egy intéssel kiparancsolta a sántát. Értett valamit latinul, odaszólt a leánynak: — Kerülj beljebb, hogy hívnak? — Flavia. A sebhelyes felemelkedett helyéről. Derekán sáfrányszínű övét hordott, otromba vascsattal, az övről rikító szalagok hulltak a térdére, fehér vászonba volt pólyáivá a lábszára.
