Irodalmi Szemle, 1976

1976/3 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Egri Viktor: Harcosok és a lány

A leány visszarettent, amint észrevette öve mellé akasztott kétélű pallosát. Futásra gondolt, de már késő volt.

— Táncol], Flavia! — kérte a sebhelyes.

A leány felemelte csörgőit. Riadtság volt a szemében és kíváncsiság. Előbbre jött.

— Táncol]! — sürgette erélyesen a sebhelyes. Flavia könnyű teste meghajolt, mint a nád, a vékony szandál alig érintette a padlót. Megfordult lába ujján, sebesen pörögött, meglóbálta a feje fölött a csörgőt és táncolt. A finom byssus remegett a keblén, lengett és repdesett a ruhája, csupasz karját ívben emelte, szétvetette és a csörgővel sebesen verte az ütemet.

A harcosok körülállták. A veres szakállú bort töltött.

— Igyál! — kínálta tele kupáját a lánynak. Flavia karminpiros ajka szétnyílott, fejét rázta. És tovább táncolt; fátyolt kapott elő, azt lengette, csavargatta és nem vette le szemét a fiatal harcosról. Nézte, mint a kígyóbűvölő, míg a veres szakállas elkapta a derekánál...

Elfáradt, két kézzel nyúlt a pohár után.

— Vízzel keverd, olyan mint a tűz — lihegte.

— Ott termett, hol tüzet okád a hegy... Mézes és hűvös, és a pokol tüze van benne.

A leány szeme tágra nyílott. Valami fojtó félés lappangott az idegeiben. Mit keresett itt? Hogyan került ide egyedül? Körülnézett, a sántát kereste, aki két nap óta hívta, csalogatta a katonák szállására.

— Pogányok vagytok, ugye, ti barbárok? — kérdé.

A sebhelyes arcú keresztet vetett.

— Arianus vagyok — felelt a többi helyett. — Hiszen Istenben, aki önmagából keletkezett, aki örök, aki nem hasonlít senkire.

Flavia megnyugodott. Ezek az emberek békén fogják hagyni, gondolta. Ezek a szőke, kék szemű, szakállas óriások, akiknek éjszaka is pallosukon a kezük, de nevetnek, mint a gyermekek s tejfehér a testük, mint a csecsemőké. Flavia barna bőre forró lett, vére bizsergett, lángolt, felkapta csörgőit és táncolt.

Karján és vékony bokáján csillogtak a fémperecek, most mindhármuknak táncolt,, szilajon, megmámorosodva. Mikor poharat nyújtottak feléje, elkapta és fenékig ürítette. Ivott és táncolt. Lassan áttüzesedett az arca és veríték lepte be homlokát.

Künn széles árnyékok borultak már a térre, az ég alja veresedni kezdett. Valahol hűvös szellő kerekedett és megcsapta forró arcukat. Lomha, sűrű vérük megmozdult...

— Táncolj még, utoljára, — szólt az őrparancsnok rekedten. Nyugtalanul társaira tekintgetett.

És Flavia táncolt, aztán aléltan a kerevetre dőlt. Nehéz volt a feje a szokatlan italtól.

— Vizet adj, szomjazom! — nyögte. A sebhelyes nevetett, kupáját nyújtotta és Flavia ivott, nagy kortyokban nyelte a bort. Már nem tudta, mit iszik és mit tesznek vele. A harcosok körülállták, egyikük sem mert hozzányúlni.

Flavia feltápászkodott, csörgője után nyúlt, de lába nem bírta, borgőzös volt a feje. Eldőlt a padlón. Dalolt, sípító vékony 'gyerekhangon. A fiatal harcos felemelte, mint a pehelyt és lefektette a nyugágyra. Elboruló szemmel nézte... És hirtelen eszébe jutott az Iszter partja ... a sátruk .. . anyányi húga, jegyese ... Ha most rátámadnának az otthoni táborra a Ieigázott gepidák és valaki megragadná azt a gyerekleányt, a húgát, vagy a jegyesét...

Flavia haja kibomlott, izzadt arcán összemázolódott a festék. Nyögdécselt, dalolt, dadogott mámorában és a feje lekókadt.

A sebhelyes fölébe hajolt. A leány keble egyenletesen emelkedett és süllyedt. Aludt. Almában eleresztette a csörgőt, két karját összkulcsolta feje felett. Mozdulatától elsimultak a ráncok, a ruha a testére tapadt — feszült.

A veres szakállú a leány kebléhez nyúlt, s megfogta köntösét. A finom byssus hasadt, tépődött, mint a pókháló. Néhány gyors, heves mozdulat és Flavia meztelenül hevert előttük. Visszahőköltek érintetlen teste szépségétől. Az öreg nyugtalanul nézte társait, érezte, hogy már nem parancsolhatja el őket maga mellől. Elérkezett a pillanat, mikor a hím nem ismer feljebbvalót és nem ismer kíméletet. A sebhelyes hall-