Irodalmi Szemle, 1976

1976/3 - Dömötör Teréz: Napról napra

Dömötör Teréz

napról napra...*

Hazajöttem — csekély fizetésemet apámnak adtam, hogy megtűrjön egy időre. Pro- hászka írásra sürget. Hogy pihenek, a fáradtság, a gyárban szerzett betegség úrrá lett rajtam, hetekig gyöngélkedem.

Kérvényt íratni jön hozzám néhány napszámos. László Maris apja félig vak, öregedő. Uraknak vág fát az utcán. Nádas vályogházukra árverés kitűzve. Értéktelen lyuk, füstölgő rakott kályhával, rohadt padló, kicsi ablak. Javításra rég nem került a napszámból — ha elárverezik, koldulni mehet. Munkanélküli gyerekek is otthon húzódnak meg.

Személyesen visszük el az elengedésért írt kérvényt az adóhivatalba. Felekkel van tele az iroda. Hagyatéki adótárgyalást hallgatunk végig: a bemondott értéket háromszorosára emelték fel a fél tudta nélkül, a házon levő teherből pedig ötszáz koronát leírtak. Az adóhivatalnokok irgalmatlanok — százalékot kapnak az általuk behajtott összeg után. Tönkreteszik a kisembereket: egyiktől elveszik a valamicskéjét, és a másiknak, az államinak adják, az úgynevezett államalkotóknak és a nagy vagyonnal rendelkezőknek — mert ez a hatalom. Kíméletesek.

Parasztok, kisiparosok állnak az asztal előtt. Először mindegyik szép szóval, kérve Igyekszik boldogulni — nem használ. Káromkodva mennek el: „Gyüjjön, aminek gyünnl köll!” Ez a hivatalnok különösen tekintélyes a többi előtt, biztosan előlép.

Megkoplalják, nyomorogják gz aránytalanul nagy adót. Rongyosak, kopottak, mint a munkáért kuncorgó napszámosok.

így készülnek a proletárok.

Bátyáméktől jövök éjfél után egykor — világos a rabbiék ablaka. Fiatal cselédecske súrolja a nagy, utcai előszobát — a rongyot a küblibe ejti, keze is a vízben marad, imbolyogva térdel, félig alszik, aztán fáradtan kihúzza a rongyot, néhányszor végigmázolja a padlón, és megint elalszik nyakladozva. Dühöngve bőgöm el magam.

Falunkban sok a kapitalistát játszó kispolgár (nagytőkének képzeli az eldugott ezreseket], pedig csak kizsákmányolők. Ügy vélik, hogy nekik, kis méretű munkaadóknak is meg kell játszaniuk az alkalmazott és munkaadó közötti különbséget, és mindannak ellenkezőjét gyakorolni, amit a szocializmus a tömegek emberi jogainak érdekében követel. Alkalmazott korukból semmi emlék nem maradt bennük: hamar felejtenek.

Prohászkáék adnak helyet írásra, megosztják velem vacsorájukat hetekig. A Korunk jár egyeseknek, hírül jött, hogy író lettem — a kis, mindenhonnan kinézett, megvetett cseléd.

Gazsiék ozsonnázójában pletykáznak, hetekig engem találnak csemegének az uzsonnázni járó úrinőknek — hibáimat, múltamat bírálgatják. Fölfortyannak az írásomon, szándékosan elferdítették — Gazslné a méltóságosokról szóló írásomon méltatlankodott. Valamikor ő is szolgált ilyen előkelő helyen — még mindig hű cselédjük maradt máig is.

Az egyik magyar parasztnak, Czucznak hívják, nagyszerű ötlete támadt: kultúrházat épít, mozi- meg egyéb előadásokra alkalmasat. Ezért földjeit, házát, barmait pénzre váltja. Nem törődik a véleményekkel, érzi, hogy valami ilyen kell ide, mert ez még nincs: biztosan kifizetődik. Mindenki röhögi, csúfolják, ahelyett, hogy támogatnák — ez úgy a község, mint az állam kötelessége volna, hiszen ez közérdek. Kapzsi, gazda* Az írást Az éhség legendája (Madách, 1975) című válogatásból közöljük.