Irodalmi Szemle, 1976

1976/3 - Dömötör Teréz: Napról napra

godni vágyó építőmester a vállalkozó, a megbízó öregedő, lassú észjárású, tanulatlan, de tele jó szándékkal. Az építész játszogat vele, szerződést kötnek — ötöt Is, beugratja aszerint, hogy a vállalkozáson mennyit szerene nyerni. A parasztnak ráment mindene, a többletet nem tudta kifizetni. Az építőmester kirakatta őket az utcára, mert a törvény neki ígérte az egészet. Vesszen a gyöngébb — most szerteszét, pajtákban laknak Irgalomból, és még a szívtelen építész tetteti a vesztest, és mint győztes, büszkén autózik és fogadja a köztiszteletet.

Látjátok, magyar urak? Mint érzi meg a magyar paraszt a művelődés szükségességét, milyen toronymagas célokért hagyjátok elbukni a kultúrát teremtőt. Azalatt a sok nagyszájú, mellét döngető fajvédő, szellemileg impotens „doktorok”, helyi nagyságok homlokukat honfibúsra ráncolják azon, mit lehetne tenni a falu érdekében. Előttük az önfeláldozó paraszt példája, és nem látják meg azt se, mint annyi mást sem... Csak a gyökeres rendszerváltozás segíthet, igazi szocialista felvilágosító tanítással. Ehelyett az elavult nemzeti viseletet szeretnék megkedveltetni újból — a helyi lap is ajánl- gatja, mint jó orvosságot a kozmopolitizmus ellen. Parasztjaink azonban értelmesebbek, józanabbak, rég túl vannak rajta, nem kell már nekik.

Megyek az utcán, öreg, töpörödött nénikét csúfolnak hangos „jó keresztény” polgárok és így nevelt fiaik. Az apák kint állnak a kapukban, és heccelik a csemetéket, jókat mulatnak a nénike tehetetlen csapkodásán, káromkodásain. Hasukat fogják, úgy nevetnek, mulatnak a kínlódásán. Meg lehet láni, kiben van több emberi érzés. Ezekben több a csúfolkodó hajlam, ezeknek nincs elég soha a tehetetleneken való lovaglásból. Mekkora felelőtlenség a balra állástól óvni őket. Azt félteni tőlük, ami érdekükben is építi a jövőt — az egyetlen megoldást.

Rengeteg munkanélküli van a falunkban is. A még dolgozó fiatalság táncmulatságot rendez, a jövedelmet az éhezők javára fordítanák. Házalnak a belépőjegyekkel a jómódúaknái, kereskedőkhöz viszik eladásra. Alig fogy, elhárítják: magunk is munkanélküliek vagyunk.

Farsangvég. Elit bál, zártkörű, a jómódúak bálja, „csak a meghívottak vehetnek részt, a meghívó kívánatra felmutatandó” — az alkalmazottakat ez alkalommal is tisztelettel kifelejti a rendezőség. Ilyenkor éleződnek ki leginkább az osztálykülönbségek. Csak pénzkülönbség van n két osztály között, a bent levők csupán jobban öltözöttek, a kívül maradtak értelmesebbek, esetleg nyersebbek. Hát ha olyan nagyon többnek tartják magukat a „job családbeliek”, miért nem adnak át „szellemi kincseikből” az elmaradtak- nak?! Mert nincs miből átadni! Félnek, hogy összetéveszthetők amazokkal, mert csak ruha- és álláskülönbség az egész.

A szegények is szeretnének vigadni, ritkán van alkalmuk. Dudabált rendeznek a pásztorháznál. Gerendás szoba, füstölgő petróleumlámpa, sűrű füst, gőz, fullasztó meleg, nehéz szag. Kacatba öltözött proletárok táncolnak erőltetett jókedvvel. Fölvillan egy-egy kurjantás, és visszaráncosodik a holnapba. De nem kell fizetni, hát megpróbálnak vígan léniii, és később már sikerül állandósítani a vidámságot hajnalig. Nagyon könnyen felejtenek, mintha mindig ebben élnének. Duhaj kedvű, idősebb béreslegény kezében szivar, soká spórolhatott rá. Szünet közben a dudással beszélgetek, nézem a régimódi hangszert, a készítés módját firtatom, a dudás természetes hangon mondja:

— Élő kutyáról húztam le a bőrt, azért van jó hangja...

Rigó Malcsi húszéves cigánylány. Magánúton végzi a polgári iskolát. Tanító szeretne lenni — a lenézett, megvetett, elmaradt cigánytestvéreit tanítaná —, a tanárnők sopánkodnak: miért nem marad a boldog tudatlanságában üde, ruganyos lánynak — mintha bizony a tudatlanság maga volna a boldogság; hogy nem az, ezt a tanárnőknek már illene tudni, és azt is, hogy senki sem maradhat ötvenéves koráig húszéves...

Plébánosválasztás előtt állnak a katolikusok, csak a tekintélyesebbek választhatnak. A pályázó káplán áll az oltár előtt: Lukács evangéliuma tizennyolcadik részét olvassa. A hívek alig figyelnek, unják, csak a látszatért járnak el, hogy a „népnek jó példát mutassanak”. A huszonötödik verset: „Könnyebb a tevének a tű fokán általmenni, hogy--