Irodalmi Szemle, 1976
1976/3 - Csatai Varga László: Vers - Simkó Margit: Vers
Varga Imre levél írván Hölderlin úr kezével Ez már a hanyatlás kora, kedveskéim; légyen ez a szívütés a Bomlottság nyitánya. A mézeskalács, a búcsúbéli, az ámelyegtető vásárfia, ahol a többi kacat: az érvénytelen űrlapok, árcédulák, túl édes versikék. Itt a tolték kűszobor — zabáid! Íme hát, vége a virrasztásnak. A tótágas időnek. A mérgek, a kin, a fajtalanság ember alakban, húsvér lények, ülnek ágyad szélén és fogják kezedet mint édesanyád. Ez már a bomlás ideje, a dicsőséges fejből kirajzó szavaké. A régi nyivás: érvénytelen. Az ég vájkóiból kibukó lidércek játsszanak a rossz képzelettel! A szavak kora lejárt, kedveskéim! Vesszen a furulya, a gitár. löjjön a teljes álom, a téboly s helyembe az igazi harcos. Szűnjék ez a semmilyen-nyár, semmilyen-tél. Zimankót, igazit! Gyehennát nekünk! Vége a csúszás-mászásnak. Nyíljon a föld, táruljon az ég! Jártunk idáig ezen a nagy űri agyon, loptuk aranyát. Az azonosulás ideje jön. A kristályé, a levegőé és földé. Az Egyszívűek kora. lőtt a rend ideje. Vége a butácska férfi ügyködésének, az érzelgősködésnek. Közösködés? Közösülés? löjjön a teljes egyesülés! jöjjön a kezdet: a teremtés. Csatai Varga László Simkó Margit eget tartó szarvas-axzony árny|átók rég nem az ki a gyerekkor kék egét tartotta egykor elfeledte hogy ő szarvas már csak asszony nem hatalmas nincs ereje hogy megtartsa eltört csillagfa-agancsa nincs egyebe két sovány kar éghez könyörgő imákkal hogy fiára ne szakadjon mélyre nyomódott a vadnyom megfeszült a reszkető ín kifaragott oszlopfőin Ne tekints hátra, önmagad árnya lohol utánad, hű ebed s kémed, gúnyos fintorral mutatja be néked mi marad majd meg dicső valódból, leng, libeg, lódul, szökken, hajbókol, mint vékony karóból faragott fabáb, s hiába iszkolsz szűkölve tovább, ő a lényeged, a többi ócska kóc, mit büszkén visel minden bús bohóc, hátadba kap a nap s te apró törpe leszel csupán egy görbe tükörbe’, a fény felé futsz, ő lefesti nyomban fekete vázad a futóhomokban, karod kitárod ... s ez lesz a veszted, mögötted mered ácsolt kereszted! Ne tekints hátra, önmagad árnya lohol utánad, hű ebed s kémed, mig követ — hajcsárod, de ha elhágy — véged.
