Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú

Újra, de nagyon akadozva eldindul a félbeszakadt beszélgetés. Megismerkedem a családnak a konyhán átvonuló tagjaival, a sápadt és szomorkás Marikával, aki nemrég maradt ki az iskolából, s aki a múlt évben nagybeteg volt. Megismerkedem az asszonyka édesapjával is, aki az idős emberek szokásához híven elmeséli harctéri kalandjait, s az asszony megmutatja távol élő két felnőtt fia fényképét is.

Mindent, mindent elmondanak magukról, de ki nem mondott kérdésemre nem kapom meg a választ. Titokban azt remélem, hogy annyi hányatottság után végre otthonra találtak itt, s a gondolat örömmel tölt el, annyira, hogy szívemben ezzel a titkolt örömmel akarok eltávozni a házból. S bár tettem volna meg, bár ne kérdeztem volna többé semmit.

A férfi ugyanis a szüleire kezd emlékezni, aztán szülőfalujára, Hencfalvára, ahol szép családi házuk volt, s ahonnan a szabómesterség csődje végül is kimozdította őket.

Ki tudja, ki él most abban a házban? Talán ő maga se tudja. Ott érezte, és csak ott érezné jól magát. Itt ebben a bérházban mintha száműzetésben élne.

A szívem megdermed. A falak fagyot sugároznak. A vízcsap krómozott csöve kegyetlenül megcsillan a villanyfényben.

Értem, értem én ezt az egykori falusi legénykét, gondolom magamban. Én is faluról szakadtam ki. Szívem mélyén ugyancsak megőriztem egy kis falusi ház, a szüleim házának képét. Mégis fáj ez a kesernyés nyiltság.

Semmit, semmit sem érzett meg szívem melegéből. Az erőfeszítésemből. Egy egész nemzedék erőfeszítéséből, mely ezt a telepet idevarázsolta a síkság kellő közepébe. .Elbúcsúzom a családtól, és megszomorodva, fáradtan leballagok a lépcsőn, a kivilágított utcára.

A Szepsi felől érkező autóbusz megállójánál kötök ki. Bemegyek Kassára. Innen az országútról tekintek vissza a sacai munkástelepre. Csak a falak fantasztikus kontúrjait látom a sötét égboltozat alatt és az ablakok világos négyszögeit, mintha kilyukadt volna az éjszaka. A telep hátterében villanylángok füzéreit pillantom meg, piros, zöld, sárga és fehér fényeket.

Mennydörög, sistereg, dübörög az egész fekete látóhatár. A kokszolókemencék és a kohók árnyéka kirajzolódik a sötét égboltozatra. Éjszaka van, de most nem látom már sehol a bérházak tövében lapuló, magukba roskadt parasztházakat. Nem látom a mezők humuszába vájt barázdákat sem. Összefolytak a csillogó, fekete éjszakával, melybe beleágaskodnak a Vasmű gyártömbjei s a munkástelep régi és újabb épületei.

Belefigyelek a sötétségbe, s hirtelen újra érzem Emil jelenlétét. A hangját is hallom. Ugyanazt mondja, mint ott a patak partján, mikor a telep felé tartottunk.

— Az ott Saca. Azok a falak.

Most még fájdalmasabb, hosszabb szünetet tart, mintha mélyen eltűnődött volna, csak aztán fejezi be gondolatát, s a mondatfoszlány így rendkívül éles, most már nagyon is érthető hangsúlyt nyer:

— Ezt hagyom magam után. Ez vagyok én.

Ez vagyok én! — visszhangzik koponyámban a hangtalanul ejtett szó, mint egy hatalmas gyárcsarnok, vagy kupola alatt a bádoglemez dallamos, hullámzó csörömpölése. Most már végképp nem tudom, Emil mondja-e a szavakat, vagy én mondom őket.

Hirtelen megcsapja arcomat az északi szél. Hűvös, szinte fagyos északi szél. Hátat fordítok neki, de vékony felöltőmet is átfújja, s érzem, zsibbadni, dermedni kezd egész testem. Határozatlan, furcsa félelem fog el; talán én is fallá, épülettömbbé meredek itt az éjszakában.

Értem már Emilt, mégsem akarom érteni. Segélyt kérő, kétségbeesett hangon előszólítom őt a sötétségből.

— Emil! Emil! Mi történt veled?

— Semmi! — mondja közömbösen a sötétség. Lehet, hogy Emil hangja, de az is lehetséges, hogy valóban az éjszaka szól vissza.

— Semmi — mondja ismét. — Nem bírtam már elviselni az életet.

Nem bírtam elviselni már az életet.

Megszédülök, és zsibbadó kezemmel megkapaszkodom az autóbuszmegálló vasoszlopában.