Irodalmi Szemle, 1976
1976/1 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú
A nap rézsútos sugarai narancsszínűre festik a munkástelep épületeinek homlokzatát, magasba ágaskodó falait. Alkonyodik, és furcsa nosztalgia vesz erőt rajtam. Emil jelenlétéről megfeledkezve indulok a telep felé, s aztán járom a bérházak közé rekesz- tett gyalogjárókat, aszfaltos utakat, mintha húsz évvel ezelőtt elveszített aranygyűrűmet keresném. Egyszer csak megérint, figyelmeztet valaki, állj meg, nézd meg jól: ez az! — Emil! Emil! Kétségbeesve, hangtalanul belekiáltok a szélbe. Es hasztalan. Emil áttetsző árnyéka belesodródik, belevész az alkonyat fényébe. Sehol se látom őt. Csak egy kétemeletes, díszesen vakolt házat látok. Ablakait olajos színűre festette a megtörő napsugár. Olykor mintha mindegyikben egy külön vörös napkorong gyulladna ki. Egy kitárt ablakból váratlanul kinevet egy sápadt, szomorú lány, mintha szánakozna rajtam, hogy olyan kétségbeesetten, eltévelyedetten ácsorgok ott a kapu alatt. Nem a lányra figyelek, hanem arra a rég elhangzott figyelmeztetésre. Hirtelen megértem Emilt. Valóban az az a ház. A sacal munkástelep legrégibb, legelső háza. Saját kezünkkel kevertük hozzá az alapba való betont. Hordtuk és adogattuk a téglát, kavartuk a habarcsot, míg a hatalmas betonkeverők, ki tudja, ml okból, tétlenül álldogáltak. Sóvár, szomorú szemmel bámulom a ház lángoló ablakait és arra gondolok, hogy minden ablak mögött több mint két évtizede szelíd meghittség lakozik. Szinte érzem, hogy a falak áthevülnek az emberi szívek melegétől, s hirtelen büszkeség fog el, hogy annyi embernek otthont építettünk. Mintha szívem egy darabját én is beleépítettem volna ennek a háznak a falába, s annál inkább elfog a szomorúság, mert arra kell gondolnom, hogy én magam otthontalanul, barakktáborokban, albérleti szobákban és sívár szállodai szobákban őröltem le életem tíz esztendejét. Egy kicsit irigylem a falak mögé képzelt embereket, Irigylem és haragszom is rájuk, hogy közömbösen tűrték az én otthontalanságomat. Aztán mentegetni próbálom őket magam előtt, hogy sejtelmük sem volt létezésemről, soha nem is láttak, nem Ismertek, tehát közömbösséggel se vádolhatom őket. Nem tudom, miért, hirtelen úgy érzem, bár én sem ismerem a ház lakóit, mégis rendkívül sok közöm van hozzájuk, s jó volna elbeszélgetni valamelyikükkel. Eredj! Eredj! — biztat egy hangtalan hang, s én ismét Emilt érzem mögötte. Elfog az ellenállhatatlan vágy, hogy betérjek azon a homályos kapunyíláson, felmenjek a lépcsőn és becsöngessek az első lakás ajtaján. Mielőtt időm volna meggondolni, mit is cselekszem, már ott állok egy fehérre mázolt ajtó előtt, s ujjam gépiesen megnyomja a csengő gombját. 0.. .vies K. Ez a név áll az ajtóra szögezett névtáblán, s épp hogy Időm van elolvasni, máris nyitja valaki az ajtót. Aztán egy barnaplros arcú, gömbölyű asszonyka kiváncsi tekintete mér végig. Alig tudja leplezni csodálkozását és meglepetését, hogy Ilyen szokatlan órában csönget rájuk valaki, egy Ismeretlen, vadidegen férfi. Valami képtelen ürügyet motyogok, egy egészen kitalált nevet, hogy ezt és ezt keresem, akiről tudomásom van, hogy itt lakik, és régi jó barátok vagyunk. Az asszonyka betessékel. Közben azt mondja, hogy Ilyen nevet sose hallott, de kerüljek csak beljebb, mert a férje csaknem mindenkit ismer a telepen, s talán meg tudja mondani, hol keressem a barátomat. Szerencsémre vendégszerető családra bukkantam. Bár nincs tudomásuk koholt nevű barátomról, leültetnek, feketekávéval, hűtött ásványvízzel kínálnak. Csakhamar meg is feledkeznek a látogatás ürügyéről. A férfi nadrágot varr. Kiderült, hogy eredeti foglalkozása a szabóság volt, de sehogyse boldogult vele. így hát beállt darukezelőnek. Egy egész sor építővállalatnál dolgozott már, végül itt kötött ki a Vasmű hengerdéjében, s amint látom, szép lakást is kaptak. A férfi egy pillanatra elhallgat. Szótlanul vasalja a makacs, gyűrött nadrágot, s az asszony az ablak alatt üldögélve gomblyukaz. Közben arra gondolok, vajon elégedett-e Itt ez az ember, s a falak átadtak-e neki valamit az én fiatal szívem egykori melegéből. Mert a falakban valamiképp én is benne vagyok. Hiszen életem egy darabját építettem beléjük.
