Irodalmi Szemle, 1976

1976/3 - Rácz Olivér: Kongresszus előtt

A XV. pártkongresszus bizonyára új feladatokat tűz majd ki, új lehetőségeket tár fel, új kötelességeket szab meg az életszínvonal fejlesztése terén. De ezeket a feladatokat, kötelességeket, lehetőségeket mi vállaljuk köznapjaink életében, mi, dolgozók, mi művészek, mi írók. Az emberiség korunkban, a tudományos-technikai forradalom korszakában a legnagyobb lehetőségek megvalósításának a küszöbén áll. A szocialista művész, a szocialista író kötelessége, hogy a megvalósítás érdekében segítsen feltárni a közösségben rejlő erőtartalékokat, hogy segítsen tovább fejleszteni az ember alkotó képességének lehetőségeit és távlatait. Az író kötelessége, hogy megkönnyítse az olvasó számára a tájékozódás és értékelés folyamatát az élet dolgaiban, hogy feltárja az olvasó előtt a politikai cselekvés területét és potenciális lehetőségeit: az írónak a közéletben való részvételre kell mozgósítania, mert örök törvény, hogy nemcsak író — olvasó nélkül sem létezik irodalom. Az író faladata, hogy — olvasóközönségével egyetemben — építse, fejlessze, tökéletesítse a létező valóságot, s mert a szlovákiai magyar valóság sem él, nem élhet leszűkített keretek között, a szlovákiai magyar író és olvasó közös feladata, hogy a szlovákiai magyar valóságot részleteiben elemezve, ábrázolva, hozzáépítse a nagy egészhez: a szocialista társadalom egészéhez.

Kongresszustól kongresszusig terjedő időszak határmezsgyéjén az írók elkötelezettsége is célul tűzi majd ki az egyetemes műveltség-eszmény feltételeinek és jegyeinek tudatosítását, de a számadás során feltétlenül elhangzik majd a sürgető és alapvető kérdés is: mit tettünk mi — mi valamennyien, akik ennek az országnak a dolgozói vagyunk, akik ennek az országnak az asztalára tesszük le a kenyeret és a termelés eredményeit s ennek az országnak az asztaláról kapjuk közszükségleteink fedezetét; munkások, értelmiségiek, művészek, írók, csehek, szlovákok, nemzetiségek — mit tettünk hazánk szocialista egysége érdekében, mit tettünk, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz a munka és a kultúra területén?

A kongresszus bizonyára ezen a téren is megszövegezi és megszabja majd az új feladatokat. De a pártkongresszus nem állomás, hanem határkő: az élet és a munka egyetlen pillanatra sem áll meg, hanem halad tovább — az életnek és a munkának a színvonaláért, amelynek nincsen felső foka. Mert a legnagyobb emberi érték az ember maga, a legnagyobb alkotó erő a munka maga. Úgy, ahogyan egykor a haladás hajdani tudós hírnöke, a népek egységét fegyverbe toborzó író, ama magyar Apácai Csere János vallotta, akinek az elmúlt esztendőben ünnepelte a haladó világ negyedfél évszázados évfordulóját:

„A munka közt virágzik a virtus. Nem is lehet derekas dolog, úgy tűnik, az, melyhez fáradság nélkül juthatsz

__ Ne legyen hát felette igen nehéz, ha munkádnak

foganatját mindjárást nem láthatod. Mert miként az órának árnyékát elébb menni nem látod, hanem csak azon veszed észre, hogy jóval elébb ment; az fűben is nem látod, hogy most nő, hanem, hogy nőtt, az látszik.”