Irodalmi Szemle, 1976
1976/3 - Rácz Olivér: Kongresszus előtt
Rácz Olivér kongresszus előtt Az ember történelmi és társadalmi tudata általában sorsdöntő események évszámainak és évfordulóinak határköveihez kapcsolja, méri a lét és a világ fejlődésének folyamatát. Ezért kínálkozik önként az alkalom, hogy az emlékezetes és számunkra oly végtelen fontosságú februári napok évfordulója és a küszöbön álló XV. Pártkongresszus közötti időszakban megtett útról, az elért eredményekről — kultúránk és tudatunk fejlődéséről számadást készítsünk. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság azoknak az országoknak a kötelékébe tartozik, amelyekben a felszabadulás, de különösen a munkásosztály uralomra jutása után rohamos fejlődésnek indult a kultúra igénye és színvonala a dolgozók széles tömegei között. Érvényes, s ha 1948 februárját vesszük kiindulási pontul, fokozottan érvényes ez a megállapítás a csehszlovákiai magyar dolgozók kulturális fejlődését illetően, mert hiszen a kultúra mint társadalmi folyamat áthatja a társadalom és az emberi munka, az emberi alkotó tevékenység minden területét és mindezeken a területeken egyaránt érezteti hatását. Részt vesz a szocialista ember formálásában és a szocialista demokratizmus megszilárdításában, mert a szó legtisztább értelmében közkinccsé nemesíti a műveltséget és a művészetet. A műveltség nem ismeretek jől-rosszul elraktározott és megemésztett halmaza többé, hanem emberi értékmérő és vértezet: a szocialista ember jellemvonásainak, ha úgy tetszik, arculatának szerves tartozéka; a művészet sem kiváltságos lények hét lakattal lezárt csodakertje többé, hanem az egyetemes embernek, a dolgozónak, ennek az új Korunk Hősének a tágas, mindenki előtt nyitva álló élő világa. Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy a művész és korunk hőse között is élő, valóságos világ lüktessen, hogy az alkotás ne csak elnagyolt vázlat maradjon, hogy a művész ne légüres teret teremtsen maga körül, hanem az alkotás felelőssége és a közösségtudat elkötelezettsége hassa át. Alkotásának részleteiben és egészében is. A XV. pártkongresszus minden bizonnyal felméri majd a XIV. kongresszus óta elért eredményeket. De minden számonkérés és számadás végső célja az, hogy az elvégzett elemzések és értékelések alapján új feladatokat tűzzön ki, mert az életszínvonal fejlődése nem gépiesen bekövetkező, természetes folyamatosság — noha társadalmunkban is bőven akadnak, akik a hol derűlátó, hol borúlátó optikai csalódások torzító szemüvegén át így szeretnék látni a dolgokat —, hanem céltudatos és tervszerű munka eredménye. A kultúra és a műveltség területén is az. És az irodalom területén is. A XIV. kongresszust megelőző politikai válság éveiben keserves tapasztalatok és tanulságok árán kellett megtanulnunk, hogy az irodalom sem haladhat függetlenül és elszigetelten a társadalom fejlődésétől, és hogy az irodalom sem vállalhatja s még kevésbé követelheti önmaga absztrakt irányítását, mert az öncélú kísérletezések nemcsak megtévesztők és tévesztetők, hanem öntévesztőek is, s az egyéniség egészséges kialakítása helyett a beteges egocentrizmus, a különcködő énközpontúság modorosságaihoz vezetnek. Keserves tapasztalatok és tanulságok árán kellett megtanulnunk, hogy a művészetek, s így az irodalom sem, nem tekinthetők a meghökkentő szenzációk hatásával és hatásvadászatával bestsellerré felcico- mázott kereskedelmi árucikknek: korunk hősét korunk hősének tettei és magatartása érdeklik; a szocialista ember magatartása az élet minden percében, minden mozzanatában és összes összefüggéseiben.
