Irodalmi Szemle, 1976

1976/2 - FIGYELŐ - Koncsol László: Tizenkét hónap tíz könyvéről (Befejező rész)

az volt a hivatása, hogy enyhítse a szenvedést, a test és a lélek gyötrelmeit Gyűlölt mindent, ami sebet ütött az emberen, és gyötrelmeket okozott, de gyűlölte az élet zavaros tényeit és megmagyarázhatatlan homályos kényszerét is. Olvasmányaiban nem szerette a valóságot elferdítő abszurdot, a képzőművészetben a természettől elvonatkoztatott, a valóságtól elszakított absztraktot...” Egri hőseinek sorsában valóban benne van a szenvedés, nagyon konkrétan, reálisan és változatosan — de benne van, a klasszicista művészet szabályai szerint, a föloldás is. Mindnyájan egyenlők vagyunk a szenvedésben, sugallja ez a csehovi ihletettségű, tehát mél,y, egzisztenciális gyökerű humanizmus. A regény másik kulcsszava a részvét, a részvét a szemünk előtt szenvedőkkel. Egri egy fokkal célzatosabb annál, hogy részvétét az egész ábrázolt világra kiterjessze, illetve hogy mindenki szenvedéseit megmutassa, s így minden szereplőjét részeltesse kegyelmében: sokakat sorsára hagy, másokat elmarasztal, anélkül, hogy mélyebben beléjük tekintene. Ebben az irányzatosan kétféle lélekrajzban, a szenvedés és a kegyelem kétféle adagolásában tér el példaképétől, Csehovtól, iiogy addig mindenben híven és ihletetten kövesse mesterét.

Annyira híven, ihleteten és céltudatosan, hogy Csehov-hódolatát egy mesterfogással a regény szerkezetében is kifejezésre juttatja. A mű színházregény, s az elképzelt Drámai Színház művészei a regény aranymetszetében, a 172. és 186. oldalak között Csehov színházdrámáját, a Sirályt tanulják. (A regény oldalainak száma 296). Alkalom ez arra, hogy Egri összegezze, amit az orosz klasszikusról és annak mai küldetéséről gondol. Am közben itt fordul a főhős sorsa is: itt kezdődik feleségének, Szilviának (a Sirály Nyinájának) viszonya az egészen fiatal színésszel, játékpartnerével, Kéry Ákossal [a Sirály Trepljovjával), s ez a viszony aztán Szilvia és a főhős válásához, Bíró első és legfájdalmasabb csalódásához vezet. A regény eddig lassú kibontakozás; az aranymetszetben, Bíró pályacsúcsán Egri mindent összemarkol, s a hátralevő időben, a maradék százegynéhány oldalon már gyorsan peregnek az események. Bíró rövid boldogsága egy másik színésznővel s az annál kiábrándítóbb szakítás, majd a történet végén a földerengő remény, a harmadik nőalak, Klára alakjában, akit a szenvedés érlel Bírónak való igazi társsá.

Milyen hát Egri elképzelt Drámai Színháza, milyen a műsorpolitikája, milyen a stílusa, hol a helye a mai színház világában? — Modernebb, mint a magyar színházak, intimebb náluk /„Csehov nélkül nincsen modern lírai dráma, és történetesen itt nálunk egy jól ápolt Csehov-kultusz rést üt a hagyományos játékstíluson...” — mondja Halász, a színház rednezője az okvetetlenkedőknek), egy-két fokkal konzervatívabb a kísérletező prágai és lengyel színházaknál, nagyvonalúbban realista a hagyományos orosznál, de talán konzervatívabb a nagyszerű moszkvai Tagankánál, amelyet Egri csak említ, de nem elemez (kár, mert e sorok írója egyik legfölvillanyozóbb színházi élményét köszönheti a Taganka rartu//e-jének), és nagyon óvatos a nyugati avantgar- dizmus megítélésében. Mintha Egri a nekünk való színházmodellt építette volna meg itt, de a polgári színjátszás és a polgári közönség hagyományai felől, tehát fordított irányban.

Milyen is Egri Csehov-képe? — „Csehov a részvéttel hódít, amit a szenvedők és boldogtalanok iránt érez. Tudja, az orvos Csehov mint író is érzi: minden gyógyszernél jobban gyógyít a részvét és együttérzés. Még a Sirály esetében is, ahol mindenkit, aki a színre lép, leborít a boldogtalanság jelhője... A csehovi líra kizár minden körmönfont okoskodást; egyszerűen és költői átérzéssel kell tolmácsolni a szenvedők, a kudarcot vallottak és boldogtalanok szívhangjait...” — írja a Sirály ürügyén, hogy majd A három nővért elemezve így kerekedjék tovább Bíró (Egri) Csehov-képe: „... a dráma alakjai szinte egy képzelt börtönben kényszerülnek élni, és ebből a börtönből képtelenek kitörni. Végül azt a reményt is elvesztik, hogy valaha kiszabadulhatnak belőle. Szerintem ezekben az álmokban élő, pályájukon megrekedt vidéki kisemberekben nincsen semmi az antik drámák nagyságából, túlságosan bilincsbe verte őket a mindennapok ezer apró gondja. Gyengék és cselekvésre képtelenek; a lemondás, a búcsúzás hangulatával fátyolozottan élnek, és meg sem kísérlik, hogy szembenézzenek önmagukkal. Csak Tuzenbach jövőt idéző szavaiban van tettre való hajlam, s a múló idő feletti álmatag bánatát elsöpri jóslása...”

Nem föladatom itt, pillanatnyilag nem is vállalkoznék rá, hogy Egri egész pályáját szembesítsem ezzel a közvetett és hallatlanul rokonszenves írói-drámaírói hitvallással,