Irodalmi Szemle, 1976
1976/2 - FIGYELŐ - Tóth László: Kortársunk: Othello
de azt hiszem, sok esetben könnyen be lehetne bizonyítani, hogy Egri műve ott maradandó, ahol ehhez ragaszkodott, s ott múló, ahol napi célok, a napi föladatok érdekében, hajlamai ellenére, akár egy-egy mondat, bekezdés vagy simább megoldás erejéig eltért tőle, ott, ahol a pillanat múlékony bizonyosságát szolgálta az öröklét lehetősége helyett. Bíró Sándor világa itt is szabályosabb — óvatosabban formált — a lehetségesnél. Ennek egyik nyilvánvaló okára — kívülállás! — már rámutattunk, másik okát abban kell keresnünk, hogy Egri húzódozik minden groteszk és ellentmondásos helyzettől, a regény mélyebb és átfogóbb realizmusának rovására. Érdekes, szép, nosztalgiás könyv a Festett világ: mintha ez volna Egri Viktor áttételes voltában is legszemélyesebb, vagy legtotálisabban személyes munkája. Kortársunk: Othello Jegyzet egy Shakespeare értelmezésről .. Beke Sándor Rómeó és Júlia-ren- dezése minden ízében eredeti, szenvedélyes rendezői alkotás. Jellemzői a merész, a színekkel bátran élni tudó játékmód, amely a szenvedélyek, indulatok végletes hatásaival bátran él, kitűnően emeli ki a dráma csúcspontjait, hangsúlyait, van kompozíciós készsége és ami külön érettségre vall: élnek a jelenetei ..— írta nyolc esztendővel ezelőtt Illés Jenő (Film, Színház, Muzsika — 1968. II. 3.) a komáromi Magyar Területi színház sikeres Shakespeare-bemutatójá- ról. Az előadást mások is korszakhatárnak, a Jérfikor kezdeté nek könyvelték el színházunk életében .. ezzel a modern felfogású produkcióval a színház belépőjegyet váltott a második tizenöt esztendőre ...” — Lukácsy András, Élet és Irodalom, 1968. III. 2.; ■ a mostani előadás... a sikeren, az őszinte ünneplésen túl egyben a férfikor kezdetét is jelenti a színház számára...” — Fónod Zoltán, Hét, 1968/7). A Rómeó és Júlia az 1963 tavaszán színre vitt Makrancos hölgy után a fennállásának 15. évi jubileumát ünneplő MATESZ második Sha- kespeare-bemutatója volt, és sikere a budapesti Színművészeti Főiskola akkor végzős növendékének, Beke Sándornak a tehetségét, kísérletező kedvét, munkáját dicséri. Nem hiszek a szerencsében, holmi elrendeltetésekben, de Bekének bizonyos értelemben szerencséje is volt, hogy már rögtön rendezői pályájának legelején, vizsgarendezésként a legnehezebb feladatot kapta: Shakespeare-t. A korszerű színházművészet anyanyelvéből vizsgázott, körüljárva annak legveszélyesebb buktatóit, s eljutva lényegéhez; amint az idézett vélemények is igazolják: jelesre. Shakespeare, akiben — és általában az egész Erzsébet-kori színházban — először vesz igazán teljes fordulatot az antik színjátszás, az antik tragédia, szinte fölkínálja az Illés Jenő által is számbavett lehetőségeket, de az arányok árnyalatnyi túlzása, alig észlelhető tévesztése folytán még a legrutinosabb rendezők munkáját is teljes kudarccal fenyegeti, még a legrutinosabb együttesek előadását is fölboríthatja. Megtanulni ezért lehetetlen őt, ellenáll minden száraz, didaktikus szemléletnek. „Ojítás nélkül nincs hagyomány” (Tosz- togonov). Érvényes ez a mi esetünkben is: Shakespeare-t értelmezni, saját szívverésre hangolni, egyedi körülményekre és vérmérsékletre alkalmazni kell. Mert ha így szólal meg, biztos emberi-művé- szi, történelmi-társadalmi állásfoglalásra serkent mindenkor. És minden újítás ezek érdekében kell, hogy történjék. Beke Sándor most, nyolc esztendővel a Rómeó és Júlia után ismét Shakespea- re-hez nyúlt: egyik legtöbbet játszott és legtöbbet vitatott darabjához, az Othel- lohoz. Színpadra vitelénél kétféle megoldás kínálkozik. A könnyebbik, mivel a Shakespeare-drámák közül talán ebben funkcionálnak leginkább a népmesék természetes elemei, mechanizmusai, egyfajta „festői realizmus” jegyében, romantikus beütékesekkel megeleveníteni a velencei mór keserű-tragikus történetét. Sztanyiszlavszkij egy alkalommal, még művészi pályájának legelején, 1896-ban, az Othello színpadra vitele előtt végigjárta a velencei múzeümokat és régiség- kereskedéseket, kitartó szorgalommal
