Irodalmi Szemle, 1976

1976/2 - FIGYELŐ - Koncsol László: Tizenkét hónap tíz könyvéről (Befejező rész)

a mai Európát élő világba, nem provinciába, valami általánosabb érvényű tanulságot kíván megfogalmazni. Mi volna ez a tanulság? Egri a humanizmusát számos alkalommal, számos anyagon dokumentálta már, a főhős sorsa pedig más emberekével közös emberi ritmusban hullámzik élet és halál, de még inkább reménytelenség és remény útjain, más szóval Bíró sorsa ott Budapesten is a perifériákon pereg.

Mielőtt fölállítanánk harmadik alternatívánkat, annyit kell mégis megjegyeznünk, hogy Egri valóban valami általánosabbat kívánt kifejezni regényében, s ehhez valóban szüksége volt erre a tágabb teret nyújtó helyszínre, ám ez a tágabb érvényű tanulság nem Bíró Sándornak, a díszlettervezőnek, a művésznek sorsában, hanem komplex módon, az Egri által elképzelt Drámai Színház szerkezetében, mindennapjaiban, munkájában, dramaturgiájában és művészeti törekvéseinek keleti-nyugati viszonylataiban ölt konkrét alakot, erős humanisztikus — pontosan: fajgyűlölet ellenes — eszmei ötvözetben.

Jöjjön hát a harmadik, a most elmondottak alapján kézenfekvő alternatíva: a Festett világ esszéregény a színházról. Ez látszik a legpontosabb, legátfogóbb meghatározásnak, annyira, hogy ezen a ponton tábort is ütünk, hogy innen tekintsük át a regény teljes terepét.

A Festett világ — s ezt sietünk leszögezni és röviden bizonyítani — minden külső látszat ellenére csehszlovákiai magyar, nem pedig budapesti regény. Első bizonyítékunk a nyelve. Egri stílusa lényegében prózai bel canto, sok dekoratív, de evidens jelzővel — ezek fölöslegesek —, lekerekített, szép mondatokkal, ívekkel, klasszikus harmőniamenetekkel — olyan stílus, amilyennel a modern magyar próza már nem él. Második bizonyítékunk az a naiv közvetlenség, ahogyan a faji kérdésben tévelygő embereket beállítja (éppen Moszkvában történik az incidens, éppen a főhős megcsalatá- sának másnapján, éppen a szerelmi vetélytárs inzultálja, aki éppen egy csendőrezredes fia) és megleckézteti, ahogyan Vámos misztériumjátékának különös alternatíváját fölállítja és megoldja, ahogyan Vámos másik drámájáról nyilatkozik, ahogyan Majté- nyit az angol színházak működéséről beszámoltatja; a Festett világnak ezekről a mozzanatairól megint csak azt mondhatjuk, hogy aki csak egy kicsit is tájékozott a mai magyar kultúrában — elég csak a lapokat olvasni! — az tudja, hogy ezek a kérdések Budapesten másként vetődnek föl, éspedig nemcsak a kultúra ifjabb zászlóvivőinél, hanem Egri nemzedéktársai körében is. Egri ezen a ponton szintén nem a metropolisz, hanem peremvidékünk embere — perioikosz.

Micsoda hát a Festett világ?

A kérdést a végérvényes felelet érdekében Egri drámaírói törekvései, saját történelmi tapasztalatai és a fejletlen játékszíni, sőt csökevényesen fejlett csehszlovákiai magyar kulturális élet feszültségei felől kell megközelítenünk. Illés Endre írja valahol, hogy már gyermekkorának nagy szenvedélye volt a színház, hogy szobájában játékszínpadot épített, s maga volt ennek szerzője, rendezője, egész színészgárdája — mindenese. A gyermek Kölcsey antik emlékeket épít föl a nomokban, s fölöttük tartja első beszédeit. így játszik a gyermek, aki még nem jutott el oda, hogy hivatását betöltse. Ilyen — de szívszorongató, mert fordított — játéknak érezzük Egri színházregényét is: egy ember, aki sohasem jutott el odáig, hogy igazi hivatását teljesen betöltse, holott egész életében erre, szinte csak erre a szerepre készült, ez az ember a valóságos viszonyok jelzésekkel, tipizálással megépített hátterébe beleálmodik egy színházat, álmainak színházát, de nem eszményítettet, hanem nagyon is valószerűt, átlagos összetételű színészgárdával, botlani is tudó rendezővel, sokféle — jó és rossz, de mindig csak a cselekmény perifériáján mozgó igazgatóval, ahol azoban minden Egri művészi álmai szerint folyik, ahol ő a rendező, a dramaturg, a díszlet- és jelmeztervező s egy kicsit a színész is. A Festett világ tehát nosztalgiás játékvilág, álomvilág, többszörösen áttett, látszólag idegen, mégis meglepően csehszlovákiai magyar és sajátszerűen személyes vallomás az egymástól elválaszthatatlanul összegabalyodott életről és művészetről.

Élet és művészet Egrinél a Csehov-áhítat jegyében gabalyodott össze. Egri alapszava a regényben a szenvedés, amint azt kissé figyelmetlenül, a tárgytól megmosolyogtató módon elkanyarodva és kissé anakronisztikusan a főhős atyja kifejti: .. eljutsz-e odáig, hogy a magad és mások szenvedésének megszólaltatója légy. Mindig szenvedést emlegetett — veszi át a szót Bíró, a fiú —, nem csupán azért, mert orvos volt, mert