Irodalmi Szemle, 1976

1976/2 - FIGYELŐ - Koncsol László: Tizenkét hónap tíz könyvéről (Befejező rész)

vele. „Annak az irodalmi mozgásnak tehát, amely a nemzetben gondolkodás egyeduralmát megszüntette, a huszadik század Közép-Európájának két erővonala alakult ki. Így: Nemzetfölöttiség — Nemzet — Nemzetalattiság. A fönti csoportba sorolható — hogy csak a magyar példáknál maradjunk — a Pilinszky-, Nemes Nagy- és Weöres- típusú költészet; a másikba az Illyés-, Juhász Ferenc- és Nagy László-féle líra egy bizonyos vonulata. A pontos határvonal persze nem vonható meg. A költészetben ritkák a tiszta képletek ..

A három kategória és a besorolás (Pilinszky, Nemes Nagy, Weöres a „new.zetfölöttiben”) még erős megszorításokkal is hamis, még akkor is, ha az olcsó nemzetieskedők- kel és népieskedőkkel érthető módon, de Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany hagyományaival is szinkronban, minden közösséget megtagadnak, ez a besorolás ugyanis a nemzeti költészetből szinte teljesen, a „nemzetalattiéból” (a népiből] pedig teljesen kirekesztené költészetüket. El tudja-e képzelni Zalabai a mai magyar költészetet éppen őnélkülük?

A különbség a nyugati és a közép-európai költészet között a megkésett forradalmi mozgalmak megindulása óta a kifejezésmód különbsége. Amíg költőink a nemzeti és társadalmi elnyomottság helyzetéből beszéltek, egész közgondolkodásunkat a vertikális társadalmi feszültségek határozták meg, ezért költészetünkben több volt az akarati elem s a vele járó fogalmi és képi pólusosság, illetve a versek belső formájában (tézis — antitézis, állítás — tagadás] az elemi logikai viszony. Ahogyan a művészet társadalmi háttere mind homogénabbá válik, a költői kifejezésmód annál inkább egyneművé, nem-logikaivá, zenei szóval atonálissá rendeződik át. Ettől azonban a költészet sem nemzetfelettivé, sem nemzetietlenné nem válik, csupán a társadalom átalakulását követi.

Ma már biztosan Zalabai sem írna olyanokat, amilyeneket 1972-ben Kulcsár Ferenc ürügyén írt: „Az irodalom »irodalmon kívüliségét«, »irodalmon jelettiségét« mi sen bizonyítja jobban, mint az a vágy, — vágy? — harc! —, amely a költészet reménytelenül szép vállalkozásából fakad: írni azért, hogy megszűnjék az »iroda-lom«-ként értelmezett irodalom, írni azért, hogy az alkotásban feszülő belső energiák valamiképpen külső erővé, ható gondolattá, cselekvő erkölccsé, aktív emberi magatartássá váljanak”. — Ha ugyanis kocsitengelyt készítek, akkor nem kocsitengelyen kívüliséget és kocsitengelyen felettiséget készítek, hanem kocsitengelyt, ha szobrot, szobrot, ha zenét, zenét, ha házat, házat, használhatót, lakhatót, lehetőleg tökéleteset, emberi minőségein tudásom és legjobb tapasztalataim szerint, azért, hogy emberi funkciómat betöltsera ezen a földön.

Egri Viktor legújabb regényének, a Festett világnak igazi értelméig nem könnyű lehatolni, mert az olvasó könnyen fönnakad a látványos felületi jegyek, a meseszövés, a meglepő regénykörnyezet, az erősen domborított humánus célzat s a boldog és boldogtalan állapotok derűs és sötét stációin ritmikusan és jó lélektani érzékkel vezetett főhős egyéni sorsa s a benne megnyilatkozó emelkedett és lényegében klasszikusan kiegyensúlyozott életérzés rácsozatán.

Milyen mélyebb értelem nyilatkozik hát meg a Festett világban?

A regény helyszíne Budapest, egy elképzelt magyar színház és a hozzá kapcsolódó magyar és nem-magyar életfoszlányok világa, néhány mindenképpen jól kivehető eleven modellál a figurák mögött. (A mai magyar kultúra mindennapjaiban kevésbé járatos embernek is föltűnik például a Szily—Németh László analógia kihívó és vitára ingerlő lehetősége, de könnyű megközelíteni a Zádor és Sólyom Júlia figurája mögé rejtett élő színészarcokat is). Ezek szerint — s ez első alternatívánk — a Festett világ kulcsregény volna. Igen ám, de miért? Mi célja volna Egrinek egy kulcsregénnyel, amely a mai magyar színházi életről beszél? A Festett világ nem kíván leleplezni, nem szatirizál, nem állít görbe tükörbe semmit, a magyar politikai fejlődés bonyolultabb konfliktusairól nagy tapintattal és óvatossággal — a kívülálló finoman jelzett distan- ciájával — beszél, nem úgy, ahogyan egy kulcsregény írója cselekedné. Ha tehát kulcs, olyan kulcs, amely a zárba belecsúszik ugyan, de az ajtót nem nyitja ki. A regény mellékszereplői inkább csak típusai a budapesti színházi életnek.

Kézenfekvő volna hát — s ez második alternatívánk — úgy vélnünk, hogy Egri, kilépvén a csehszlovákiai magyarok világából egy tágabb, teljesebb, valamiképpen