Irodalmi Szemle, 1976

1976/2 - FIGYELŐ - Koncsol László: Tizenkét hónap tíz könyvéről (Befejező rész)

tészetnek — írja — amelyet nem indokolatlanul tartanak az olvasni tudás, a műélvezetképesség legmagasabb fokának — különösen szüksége van a »hangerősíttre«: erre az elemző kritikára, amely (s ezt külön egyetértően hangsúlyoznám Zalabaival együtt) a formára is érzékeny, az esztétikai értékekre is fogékony, kifinomult kép- és ritmus- érzékű olvasókat nevel”. Itt csak a lényegtelennek látszó, az Irodalom esztétikai lényegét tekintve azonban lényeges „is” szócska hangsúlyarányán lehetne vitáznunk, azon az alapon, hogy a legzseniálisabb gondolatot is csak a pontos forma lényegítheti át műalkotássá, tehát a kötőszó el is maradhatott volna. (...)

Az olvasók ilyen nevelésének eszköze, folytatja Zalabai, „nem az... impresszionista kritika, hanem az elméleti megalapozottságú, de a nagyközönség számára is világos okfejtésű bírálat, amely a mű objektív leírásából, funkcionális értelmezéséből és tényekre alapozott értékeléséből áll”. Tudjuk, mennyire nehéz szűk fogalmakba kényszeríteni egy-egy gondolatot, éppen ezért bizonyos toleranciával értékelem Zalabai hármas elvét, de mert az itt fölsorolt értelmezési és értékelési elvek megfogalmazása és alkalmazása között látok bizonyos összefüggést, helyesnek tartanám fölhívni Zalabai figyelmét bizonyos korrekciók lehetőségére.

Egy konkrét elemzés szükségesnek látszó korrekcióival kezdeném. Zalabai Tőzsér két versét elemzi nagy biztonsággal, de nem elég figyelmesen. „Állok a papír partján í Nem akar vers folyni benne” — kezdi Tőzsér a verset, majd így folytatja: »Pléhágon madár...« / Rossz / A pléh az ág s a madár / nem állnak össze betonerdővé / »Anyám lombjait betöltő / egyetlen madár ...JA sírás fehér fogakkal / visszafordul a számba / Egyedül maradok minden oldalról...” A kérdés nem az, hogy téma- és élménybőségtől jött-e zavarba a költő, s hogy kevés szóval világunk teljességét tükrözze, mint Zalabai véli, hanem inkább az, hogy önmagáról, saját pillanatnyi helyzetéről alakult ki egy belső víziója, s ezt a víziót szeretné pontos szavakkal képbe foglalni, s ez nem sikerül. A „Pléhágon madár” nem reális kép, mint Zalabai véli (madár az antennán), hanem metafora: szürrealista festmény, ha úgy tetszik, s első lépcső a költő helyzetének pontos megfogalmazásához. A kép ijesztő, ha elképzeljük, a hideg, kékesszürke merev fém, amely nem veszi át a rászálló madár ritmusát, nem játszik együtt a madárral, s ilyen ágakból erdőt, a természetet... Tőzsér mégsem elégedett a képpel, mert ő vasbeton falak között él, vasbeton utakon jár, s víziójának kifejezéséhez az áttörhetetlen keménység és robusztusság képzetére is szüksége van. Az anyafiú képet is primőr módon érti Zalabai: az anya lombjai ugyanis nem a test, hanem a lélek kiterjedése, az anya mágneses erőtere, amelyet az „egyetlen madár” betöltött. Az anya lombjai a múlt, a betonerdő a lírai hős jelene. „A sírás fehér fogakkal visszafordul a számba" sorban, amely ezt követi, nem „a tragikum legyőzése fogalmazódik meg”, mint Zalabai véli, hiszen éppen a tragikum — a betonerdő — marad. Mindössze annyi történt, hogy a sírás föltört és visszasüllyedt. Megrendítő képi megszemélyesítés ez is — egyáltalán, Tőzsér az Érintések korszakában egészen közel került a modern képzőművészethez, szinte a félfiguratív szürrealisták módszerével szerkeszti meg költői képeit —: a sírás, mint kivicsorított fogú állat, visszakullog vackára, a sírását visszanyelő ember fogai mögé.

„Rembrandt képéről / zsidók vonulnak üres folyómba / Bordáik közt a lenyelt ékszerek / sugárzanak mint Jézus szíve / Mögöttük hosszú száron / leng kerek arcom / Ha felszedném gyökereimet / az iszapban lábnyom maradna” — fejezi be Tőzsér a verset. Helytelen volna úgy értelmeznünk a vers második felét, hogy itt Tőzsér „megkeményíti önmagát, legyőzi egyéni fájdalmait... mert a huszadik század ennél nagyobbakat is kiváltott”, nevezetesen a zsidóüldözéseket. Tőzsér ugyanis ebben a második versmezőben nem „legyőzi”, hanem tovább mélyíti, közösségivé és történelmivé tágítja saját fájdalmait. Az impulzust megint a képzőművészet adja, mint ugyanebben a kötetében — az Érintésekben — más helyeken Klee, Miró, Meštrovič. Itt a XVII. század holland mestere indít el benne képzettársításokat, azok a bibliai tárgyú képek, amelyeken Rembrandt az amszterdami zsidónegyed alakjait örökítette meg, azokat a zsidókat, akik a vérengző spanyol inkvizíció elől menekültek Hollandiába.

Vagyis: Zalabai sejti és nagy vonalakban jól látja a modern verset, de a mód, ahogyan megközelíti, egyoldalúan racionális, ráadásul a költői szándékkeresés igyekezete erősen leterheli és olyan frázisokra ihleti őt, hogy Tőzsér „mindvégig az élet partján és pártján áll”. Nos, Tőzsér nem az élet partján, hanem az életben, de — mint vala