Irodalmi Szemle, 1976

1976/2 - FIGYELŐ - Koncsol László: Tizenkét hónap tíz könyvéről (Befejező rész)

mennyien, akik élünk — a halál partján áll, s persze, hogy nem a halál pártján, hanem az életén, hiszen ha a halálén állna, golyót röpítene a fejébe — ugye, még kimondani is képtelenség! Ne írjunk le tehát maguktól értetődő dolgokat, se olyat, nyilván az apológia jószándékával, hogy „a Jézus szíve motívum itt a jóság és a humánum eszményét fejezi ki", mert a kép talán éppen itt, a versnek ezen az egyetlen helyén nem szimbolikus, hanem tragikusan groteszk és reális. (...)

Ismétlem, Zalabai jórészt birtokolja a műelemzés elérhető klasszikus és modern tudományos eszközeit, csak meg kell tanulnia élni velük, vagy el is vetni őket, ha kell: nemcsak racionalizmusát, hanem egész habitusát és gyarapodó műveltségét bevetve kell faggatnia a verset, hiszen maga is tudja, szépen el is mondta, hogy „a verset éppen az elemei között fennálló szoros és hallatlanul finom kapcsolatok különböztetik meg az irodalom más megnyilvánulásaitól” (118. old.)

Ennek a részben Zalabait korrigáló Tőzsér-elemzésünknek fényében térnék most vissza a könyv első részében megfogalmazott kritikusi hármas elvre: az „objektív leírására”, „funkcionális értelmezésére” és „tényekre alapozott értékelésére”. A „funkcionális értelmezés” kitétel félrevezető, mert a jelentés funkciója felé tereli figyelmünket, ez pedig messzire vezeti a kritikust a mű birodalmától, holott Zalabai eszménye is a műközpontú, tehát a művet faggató kritika. Ennek egyetlen helyes kritériuma, ha figyelmünket a műre irányítva, a formai elemek funkcionális vizsgálatáról beszélünk. A tényekre (de milyen tényekre? minek a tényeire? a műalkotáséira? a valóságéira? mindkettő tényeire?) alapozott (nem inkább épített?) értékelés — ez az egyik oldal; a másik, ugyanolyan lényeges mozzanat az eltávolodásé. A vers fölött ugyanis két ember áll, s a két ember viszonya a vershez időbeni: időben előtte állt a költő, aki belekódolt a mű fogalmi és nem-fogalmi elemeibe valamit, ami szintén fogalmi és nem-fogalmi, s a mű megszületése után jön az olvasó, az idők végtelenjéig, aki szintén szubjektum, s aki éppen a nem-fogalmi elemek, a jelentéshordozó forma, a szabad asszociációk és újabb társadalmi-történelmi tapasztalatok révén bizonyos szabadságot élvez a mű értelmezésében.

Még egy észrevétel: Zalabai — Rúfus és Váci elemzésének ürügyén — kitér a nemzetfogalom és a nemzeti költészet átalakulására. Tőzsér helyzet és pillanat diktálta, öntépő gondolatát — „Közép-Európa térségében azok a kis népek »kapaszkodnak«, akik

— lekésve az ókor nagy nyelvi integrációiról — úgy ébredtek nemzeti tudatra, hogy a nemzet ókori tartalmának, a hatalomnak már nem lehettek részesei” — ismétlem, ezt a tragikusan igaz, de praktikusan számtalan módon korrigálható gondolatot Zalabai úgy vezeti tovább, hogy „Nem lehettek részesei (ti. a hatalomnak) a legelkese- redettebb erőfeszítések — 1848, tanácsköztársaságok — ellenére sem, s az imperializmus egyre inkább kiéleződő ellentmondásai idején így — hatalom nélkül — a nemzet fogalma fedezet nélkülivé vált, kiürült, szerepe egyre inkább csökkent — se csökkenéssel párhuzamosan megindult az erőfeszítés, hogy a mindeddig »nemzetben« gondolkodó Közép-Európa költői »emberiségben« gondolkodjanak, eltanulva a Nyugat egyetemes költői világnyelvét, illetőleg kialakítva a magukét..Ehhez is volna néhány hozzáfűznivalóm. Először: nemcsak 1848 és 1919, hanem 1867 és 1920, majd 1938 és 1945 is lezajlott, hogy mennyire le, az abból is látszik, hogy a nemzetiségekkel szemben minden nemzet hatalomként viselkedett. Másodszor: a nemzet szerepe nem csökkent, hiszen a harc továbbra is a nemzetek öntudatra ébresztéséért és a nemzeti hatalom megszerzéséért, másfelől az egész nép jogi, gazdasági és kulturális emancipálásáért, ezáltal is a nemzet belső megerősítéséért folyt — és folyik. Harmadszor: a közép-európai költő nem tipikusan nemzetben gondolkodott, legfeljebb volt idő, a reformkor és a szabadságharc ideje, amikor a nemzeti árnyalat fölerősödött, bár a nemzet fölemelésének programja is mélyen humánus tartalmú volt nemcsak a szó legnemesebb és legmélyebb értelmében — formavilágában is — európai Vörösmartynál, hanem a legnemzetibbnek maradott Petőfinél is; sőt, mintha akkor kezdtek volna igazán „emberiségben” gondolkodni költőink, amikor figyelmük a magyar ajkúnak született ember sorsa felé fordult. — Éppen Zalabai elemzi szépen Csokonai „weöresi” egyetemességét! A magyar irodalom ugyanis tudatosan nem Kassák, hanem Ráday és Kazinczy formai, nyelvi és szemléleti forradalmában „tanulta el a Nyugat egyetemes költői világnyelvét”, s paradox módon ekkor kezdett magyarul is jobban beszélni!

— Zalabai azonban még tovább megy, s eljut egy pontig, ahol megint vitáznom kell