Irodalmi Szemle, 1976

1976/2 - FIGYELŐ - Koncsol László: Tizenkét hónap tíz könyvéről (Befejező rész)

Hát még akkor mennyire újjonghat a tegnapban mának élők nem is gyér serege, amikor az Írónő az irodalom dolgairól cseveg, hiszen ha űrkutatási ügyekben ennyire illetékes, hogyne volna az például a fiatal költészet dolgaiban! „Az ifjú költő — írja Dávid Teréz — egy napon kétségbeesetten vette észre, hogy csupa értelmes gondolat jut az eszébe. Azon a napon az eget kéknek, a füvet zöldnek látta, a fehér fehér volt és a fekete fekete. Kézállásba lendült tehát, és elindult otthona felé.., talpra ugrott, és sarkát sarka mögé rakva haladt — hátrafelé.” Nos, az ifjú költőnek minden oka megvolt rá, hogy kétségbeessék, ha ilyen sablonokat és közhiedelmeket gondolt ki, hogy az ég kék, amikor az ég zöld, sárga, vörös, szürke, lila, fekete, rózsaszín, s még végtelenül sokféle lehet, s már Petőfi is csak különösen szép és elragadtatott állapotában kiáltotta, éreznünk kell a kivételesen boldog pillanat pátoszát a fölkiáltásban: „Mi kék / Az ég! Mi zöld / A föld!”, hiszen nyilván nem volt kék az ő ege sem azelőtt. Olvasóink közül talán csak kevesen sejtik, hogy aki ilyen laposakat gondol, az nem játszik hátrálósdit és kézenállósdit. Dávid Teréznél a tiszta erkölcsöt hirdető glosszaíró családos ember létére liliomot tipor, a színész és a színpadi szerző viszont azt teszi, amit szerintünk is tennie kell, azaz ír illetve játszik, azaz nem értjük, miért kellett ezt megírni, a dramaturgról viszont nem tudjuk meg, mi a föladata, sem a rendezőről, mert a róla szóló részben ilyen furcsa eszmefuttatásokat olvasunk: „Színpadi szerző számára nem létezik paradicsom, és mindhármuk (ti. szerző, dramaturg és rendező) szenvedése a konzervatív és modern sítluskeresések között vonaglik a végső megsemmisülésig.” Majd: „Ha a dramaturg azon emberek egyike (lehet nő is, ez a súlyosabb!), aki egy színpadi mű színre kerülésénél a dajka szerepét tölti be, a rendező a bölcs szakorvos tisztjét tölti be. Nélküle a csecsemő el is pusztulhatna...” — Az első, képzavaros idézet (lásd: szenvedésük a végső megsemmisülésig vonaglik) cáfolatául azt kell mondanunk, hogy igazi színház nem ilyen felületesen teszi föl a stílus kérdést, hiszen a darab nem próbabábu, amelyre hol konzervatív, hol modern ruhát akasztok, és mindegy neki. A másodikkal kapcsolatban pedig csak annyit, hogy a dramaturgnak inkább a születésnél van szerepe, tehát ő a szülészorvos és a nőgyógyász, a rendezőnek pedig később, tehát ő a dajka, a védőnő, a gyermekgyógyász és a pedagógus egyszemélyben, egészen az érettségiig illetve az oklevélig, amikor az ifjú kész, és színpadra léphet.

Aztán a saját szövegéről mond érdekes dolgokat: „Arról van sző — írja —, hogy az én szövegemben semmi sem félreérthetetlen (sic!). És az olvasó ezért nem kezd vitázni felettem (!), ezért nem elemeznek...” — Nos, kétségtelen, hogy az elképzelt író szájába a saját írói koncepcióját adta itt Dávid Teréz, de ezen megint mosolyognunk kell, hiszen igaz, hogy semmi sem félreérthető ezekben az írásokban (nyilván így akarta mondani), de lám, kezdettől fogva vitázom vele. „Ha nem fejeznék ki mindent világosan, híveim és tagadóim akadnának, piedesztálra helyeznének, vagy lerántanának róla, szóval... foglalkoznának velem. És én tudnám, hogy érdemes volt élni, alkotni. De hát én ilyen vitatható művet sohase vetek papírra. Soha! Érti már?”

Meg kell nyugtatnunk Dávid Terézt, hogy így is lesznek hívei, sőt — lám! — még vitatója is akadt, mert műve, mint minden emberi mű, vitatható, de nem azért, amiért képzeli, hanem azért, mert sikerült szándéka szerint, világosan megfogalmaznia azt, amit mindenki tud, vagy amit — sajnos — sokan, de tévesen vallanak erről-arról, s mert félek, sikerül téves eszméikben, fogalmaikban és képzeteikben az embereket megerősítenie.

Amit aztán Madách és a „fiatal költő” dialógusában elmond, az döbbenetesen felületes, talán éppen azért, mert a világot statikusan néző Dávid Teréz nem érti a mélyen és látomásosan dialektikus Madáchot, s nem érti a „fiatal költőt” sem, így aztán a két kreatúra szánalmas bárgyúságokat mond egymásnak. „S hová rohantok? Hova rohan az ember, fiam? Vagy talán beteges hazudozó vagy?” — kérdi Madách aki a valóságban igazán hátborzongató élesen látta, mert ő végiggondolta az ipari és tudományos forradalom várható következményeit, hová rohan az ember, s ezért nem is ez volt Madách vitatémája, hanem az, hogy van-e ebben a boldogtalan kozmikus dialektikában mélyebb értelem, cél, küldetés. (...)

Zalabai Zsigmond helyesen határozza meg a kritika fogalmát, amikor A vers tűloda- lán című könyvecskéjében „alkalmazott esztétikának” nevezi és — helyesen, bár inkább csak tanulói szinten — alapvonalaiban ilyen szellemben is gyakorolja. „.. .a köL.