Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - Jozef Kot: Robert Kušnier szerencséje

— Ne játszd meg magad, te féreg — lépett hozzá egy alacsony, zömök férfi, fején nagy kopasz folt fénylett. — Ne nagyképűsködj, mert képen törüllek.

— Bocsánat, uraim... — Róbert tanácstalanul megvonta a vállát. — Csak örömet akartam szerezni maguknak. De ha gondolják, hogy ezt nem szokás, akár el is mehetek.

— Ne menj sehová — szólt rá a sarokból egy hentestrikót viselő fiatalember. — Senki sem kerget el innen.

— Fasírtot csinálok belőled, te féreg — fogadkozott a tarfejű.

— Döntsék el végre, mit öntsek! — mondta a csapos. — Veszekedni kimehetnek az utcára Is.

— Gyere — húzta a saját asztalához Róbertet a fiatalember. — Igyunk együtt.

Róbert egy kemény székre telepedett. Minden olyan fantasztikusnak, valószínűtlennek tűnt föl előtte, mintha egyszeriben egy idegen emberekkel teli városba csöppent volna, ahol érthetetlen okból tlsztátlan szándékokkal gyanúsítják, ő pedig nem tud beszélni a nyelvükön. Hálásan pillantott megmentőjére. A hentestrikós hirtelen fölállt, a pulthoz ment és két pohárka rummal tért vissza.

— Igyál — mondta. i

Róbert nem szerette a rumot. Egyszer, még kisfiú korában elrontotta a gyomrát, és anyja egy kockacukorra valami barna folyadékot csöpögtetett. Az íze ugyan nem volt a legrosszabb, de az ő állapota még rosszabbra fordult tőle. Azóta még a szagát sem tudja elviselni. Biztos volt benne, hogy ha csak megízleli, megint fölfordul tőle a gyomra. Amikor megérezte az Ismert, édeskés illatot, vonakodva megborzongott.

— Köszönöm, nem kérek.

— Igyál csak — mondta a fiatalember. — Ez segíteni fog rajtad. Ez mindig segít. Mindent elfelejtesz tőle.

— Mindent elfelejtek?

— Ma hagyott faképnél a szeretőm — mondta a hentestrikós. — De fütyülök rá. Az egyik nő éppen olyan, mint a másik. Csak az a fontos, hogy erős combja legyen.

— Hm.

— Tudod mit? Idd meg, aztán lányok után nézünk.

— Nem — borzongott meg Róbert még erősebben.

— Ne félj. Belevaló két csaj. Testvérek. Pénzbe se kerülnek.

— Van nekem elég pénzem. — Hangja Idegenül csengett, ő maga Is alig ismert rá. — Nekem annyi pénzem van, hogy akár fürödhetnék is benne.

— Ide figyelj, ne hőbörögj! Igyál és attól minden rendbe jön. No, így.

Róbert engedelmesen megfogta a pohárkát, lehunyta félig a szemét, és magába öntötte az Italt. Köhögni kezdett, a szemébe könny szökött.

— Nem tud inni. Uramisten, nem tud inni — rikkantott hangosan a hentestrikós és elnevette magát. Ojra Róbert került a figyelem központjába. De a különféle hangok ezúttal nem jutottak el a tudatáig. Fölállt, és a kijárat felé húzódott. Elsomfordált a csapszék mellett, s amikor végre az utcára ért, mélyet lélegzett. Ekkor egy kéz nehezedett a vállára.

— Várj, pajtikám, hová futsz?

A hentestrikót viselő fiatalember volt. Vasmarokkal szorította a vállát, mintha szét akarná morzsolni.

— Engedjen el!

— Dehát megígérted! Megígérted, hogy eljössz velem azokhoz a lányokhoz.

— Engedjen el! Legyen szíves, engedjen el!

— Ne gyerekeskedj. Fölhecceltél, most meg eltűnnél, mint a szellentés.

Róbert szabadon maradt kezével a zsebébe nyúlt, huszonöt koronát talált benne.

— Azért a rumért — és odanyújtotta a hentestrikósnak a pénzt.

— Ne légy gyerek! — szabadkozott a legény. — Otthagyott a szeretőm, de idáig azért nem süllyedtem.

Róbert határozott. Meglódította a lábát, és teljes erejéből a fiatalember lábszárcsontjába rúgott. A fickó följajdult, szorítása azonnal engedett. Róbert futásnak eredt. Rekedt káromkodást hallott maga mögött, lépés zaját azonban nem. A fiatalember nem követte őt. Róbert a sarokról visszanézett. A fiatalember már a járda szélén ült, a vendéglő ajtaja nyitva volt, és sötét árnyak imbolyogtak körülötte.