Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - Jozef Kot: Robert Kušnier szerencséje

— Eltörte a lábát — hallott egy akadozó hangot. Ekkor ismét elfogta a szorongás, és futásnak eredt. Megállás nélkül rohant végig az egyenes, hosszú utcán, aztán többször befordult, mígnem teljesen elvesztette a tájékozódást. Mikor már nem bírt tovább futni és megállt, teljesen idegen környezetben találta magát, egy ismeretlen utcában, olyan házak között, amelyeket még sohasem látott. Lehetséges, hogy egy elvarázsolt birodalomban jár, ahol mindenki mély álomba merült, és az életre keltő, megváltó csókra várt. Egy herceget vár ez a birodalom, talán ő volt ez a herceg, aki száját Csipkerózsika duzzadt ajkára tapasztja, megosztja vele szabadságát és függetlenségét. Nem ígért ugyan hetedhét országon és az Óperenciás tengeren túli királyságot, csupán egy kevés egyszerű, földi boldogságot kínált, de az elvarázsolt birodalom nem ébredezett álmából, a királykisasszony meg se moccant, a katonák meredten szorították az alabárdjukat, a szolgák az egykor forró levessel teli tálakat tartva hajlongtak, s még a tálak fölött párolgó gőz is mozdulatlanná merevedett, ezüstös szalaggá változott. Ügyefogyott herceg vagyok, ismételgette magában folyton-folyvást. Egy herceg, aki nem tudja álmából fölébreszteni Csipkerózsikát, jobb, ha szedi a sátorfáját, s megy úttalan utakon, tüskebokrokon át az örök kárhozat áthatolhatatlan sötétjébe. A csókod olyan hideg, akár a zúzmara, dermesztő, mint a jég, és üres, akár a feledés. Nem váltasz meg, és magadat sem váltod meg, herceg. Több bűnre már nem emlékszem. Az én szerencsém csupán egy csalóka zászló, olyan bárka árbocának csúcsán lobog, amely arra ítéltetett, hogy soha ne érjen partot. Az arca égett, mintha láz gyötörte volna, a feje kibírhatatlanul zúgott, homlokát egy nagy világos kirakat hideg üvegéhez nyomta. Tudod, hogy egy Spartakot is vehetnék, ha akarnám? A kirakat tele van játékokkal, babákkal, mackókkal, építőkockákkal, labdákkal, kisautókkal, talicskákkal és dobokkal, hosszú csövű fapuskákkal. Ha akarnám, ez minden az enyém lehetne. Szeretkezhetnék a babákkal, lövöldözhetnék a mackókra, kisautókon kocsikázhatnék, dobolhatnék, szakadatlanul dobolhatnék. Most az én tamtamjaimat halljátok, haditanácsba hívok minden törzzsfőnököt, majd meglátjátok, nem lesz mindegy nektek, egyáltalában nem lesz mindegy nektek, hogy elutasítottátok a velem való szövetkezést, hogy nem hagyjátok a szerencse mázával bekenni az arcotokat. Sokáig kellene a babák között keresgélnem, választanom alvóbabák és olyan babák között, melyek szaggatottan azt dadogják, hogy ma-ma, Mamaia, mahagóni, Madagaszkár, marihuana, masztodon, Matahari, mama, emma ma mos, mit mos emma, emma nem mos, emma álmos, mambó-jambónak mambójambója van, mamemomame- mamu zimm zumm zenekar, kesze-kusza hangzavar, húr, húr, birkabél, ujjam éri már zenél, bach. Ez fáj, nem lett volna szabad olyan erősen nekitámaszkodnom, majdnem kinyomtam az üveget, lehetséges, hogy meg is repedt már, johannsebastianbach, de ki törődik ezzel a sötétben, az elvarázsolt birodalmakban, ki törődik a törött üvegekkel? Ismét elindult. Léptei döngtek az elhagyott, üres kövezeten, harangnyelv volt, aztán elefántcsorda, az éjszaka egyre lejjebb szorult, fogyott a fekete kupola és az ő leszegett feje közötti távolság, bármely pillanatban rábillen a fedél, amely alól tudta, már srhasem menekülhetne. S e kupolafedő szorítása alatt, a mai éjszaka acélos sötétségének viszonozhatatlan ölelésében mi hasznát venné a boldogságnak? S egyáltalán minek a szerencse egy olyan embernek, aki eddig csupán élni akart valahogy egyik napról a másikra, estétől reggelig, aki semmiben sem érez hiányt és nem vágyik semmire, egyedül arra, hogy szent békessége legyen? Szaporodtak a kirakatok, újra a belvároshoz közeledett, kezdett ismét visszaemlékezni a környékre, felismerte a házakat, késő éjszaka volt még, sötétjébe már be-behatolt a fölismerés, hogy ezen az éjszakán Is saját korlátoltsága, s annak szégyenlős érzete vezérelte, hogy ezt az éjszakát is a fény és az árnyék, a kérlelhetetlen virradat körforgása hatotta át.

Róbert ismét a megszokott kis utcában járt, az ismert házacska előtt állt, gyakorlott mozdulattal megfordította a kulcsot a zárban, és csöndesen, hang nőikül beosont, nehogy fölébressze Vrastiak nénit, vagy megzavarja a háziasszony egerésző macskáját, nehogy fölriassza a tenyérnyi udvarban szendergő tyúkokat, nehogy valakit is megfosszon parányi, csekélyke, aprócska boldogságától, amelyet oly engesztelhetetlen gyűlölet választ el attól az óriási, alaktalan és lidérces látomástól, amely néhány órája az ő tarkójára nehezedett.

Lábujjhegyen ment föl a szobájába, előhúzta zsebéből a levéltárcáját, kivette belőle a sorsjegyet, 333 333, a hat hármast, ezt az oly könnyen megjegyezhető számot.