Irodalmi Szemle, 1976
1976/2 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú
A boríték eléggé nagy és eléggé vastag. Végre felnyitom, s ekkor egy kisebb kék boríték hull ki belőle. Végigsimítok rajta ujjaimmal. Egyetlenlenegy ív papiros van benne, egyik sarkában valami keményebb lapot is megérzek. Fénykép! Abban a pilla* natban megértem. Ez az a külön levél. Ujjam elerőtlenedík. A boríték az asztalra hull. A szemem rámered. Ez rejti magában a magyarázatot, és nem merem kinyitni. Valahogy el kell odáznom a megismerést. Ojra a nagy sárga boríték felé nyúlok. Ebben ... ebben az én leveleim vannak. Még nem tudom, micsoda levelek. Ha az enyémek, nem is fontosak számomra. És épp ez a jó most. Olyasmivel foglalhatom le magamat, ami nem fontos számomra. Kiveszem a négyrét hajtott íveket. Egy csomó megsárgult papiros. A legelesőt akkor írtam neki, mikor megtudtam, hogy a Vasmű építése nekilendül. Amióta visszakerültem Keletre, csináltam mindenfélét, eléggé alárendelt beosztásban. Főleg a városépítéssel kapcsolatban voltam elfoglalva — írta akkoriban. — Lakóházak; szövetkezeti és bérházak. Csupa típusház. Most végre én is beosztást kapok a Vasmű építésénél. Nem a kohómű folytatása, egészen más üzem lesz, mégis olyasmit érzek, ha nem a kohóművet, legalább magamat folytatom. Akkor írtam tele ezt a néhány ív papirost. Kedves Emil! Megkaptam leveled és nagyon megörültem neki. Valóban örömmel tölt el, hogy a Vasmű építése megindult. Nagyon megragadott egy gondolatod. Igazad van, az ember minden ténykedésében saját magát folytatja, és jaj neki, ha nem azt teszi, Akkor saját magát tagadja meg. Bármit csináltam is, én mindig úgy éreztem, magamat folytatom, ha sokféle ténykedésem között látszólag nem is volt semmi összefüggés. Alábbi írásomat vedd úgy mint naplórészletet. Bár a magam élményeit írom meg, talán Találsz benne valami biztatást vagy önigazolást. Őszinte üdvözlettel. A naplórészlet: Késői bevonulásom előtt Garamszentkereszten dolgoztam. Mikor odavetődtem (jó hét éve múlt már), elképzelhetetlenül szegény volt az a garami táj. Csak fenyő és fű termett ott, s a hegyes vidék számomra megszokott szépségén kívül semmi érdekeset nem találtam. Csak egy szegényes barakktábor nyüzsgött a vasút és a Zólyom felé futó országút között. Megérkezésem után másnap sötét és piros vonalakkal rajzolt terveket kaptam, s a műszerraktárban átvettem a teodolitot, a szintezőt, a lécet, mérőszalagot, a háromlábú állványt és az ernyőt. Segédeket is osztottak be mellém. A tervek áttanulmányozása után sikerrel biztató építkezésnek tartottam az alumí- niumkohőt. így újra álmodni tanultam. Sokféle csalódás után, igenis álmodtam. Nem éjszaka — világos nappal. A teodolit hűvös lencséjén át néztem a világot, mely való- színűtlenül széppé varázsolta a piros cserepes házakat, tornyokat, magát a tájat is erdeivel és legelőivel egyetemben. Igen, a teodolit csodákat művelt. Valahányszor belepillantottam, minden meglebegett, megringott, feje tetejére állt, mint egy megfoghatatlan fata morgana. A tüneményes tájba rajzoltam bele a vonalakat, szögeket és köríveket, vasútak és gyárépületek irányát, helyét jelző egyeneseket. . Micsoda élmény, tapasztalat alapján jönni rá, hogy a világ mérhető. Ha csak egy papíron olvasod ezt az igazságot, az értelem talán felfogja, aztán elsiklik felette, mint minden írott és mondott igazság felett. Egészen más megélni valamit. Öntudat, büszkeség, majdnem hogy gőg tölti el az embert, ugyanakkor mély alázat. Igenis, mérhető a világ! Csak műszer, jó ész és tiszta értelem kell hozzá. Kedvtelésből kiszámíthatom, milyen messze van egymástól két gyárkémény vagy torony. De ha akarom, felparcellázom az űrt, kiszámítom a csillagok földtől való távolságát, pályájukat is számokkal fejezhetem ki. Kiszámíthatom sebességüket és méreteiket
