Irodalmi Szemle, 1976

1976/2 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú

Hana bizonyos értelemben talány is volt számomra. Mikor Emil megházasodott, egv különös levelet írt nekem. Egészében nem is volt olyan különös, de Hanára vonatkozó megjegyzése máig megmaradt emlékezetemben. Azt írta, kár, hogy nem ismerem, nagyon emlékeztetne valakire.

Hana sokkal fiatalabb volt Emilnél, s már mellette, asszonykorában végezte el a kohászati főiskolát. >

Akkoriban Kassa nagyon távolinak tűnt fel számomra. Dolgaim a fővároshoz és a nyugati országrészekhez kötöttek. Emil pedig évente háromszor, négyszer is megfordult a fővárosban. Mindig előre Jelezte érkezését. Olykor otthonomban keresett fel, de többnyire valami kis kávéházban jelölte meg találkozásunk helyét. Leveléről csakhamar meg is feledkeztem. Eltelt vagy két, három év, mégis eszembe jutott egyszer.

— Mondd, kire emlékeztet Hana?

Válasza eléggé kelletlen volt: — Már senkire. Arca, termete kigömbölyödött. Inkább az arca, mint a termete. Nem kövér, de teljes. És festi a haját. Sötétre festi.

Másfél év múlva megismertem. Senkit sem juttatott eszembe. Valóban erőteljes, de jó alakú volt. Az arca is túlságosan gömbölyded. A haja is sötét, ahogy Emil mondta. Nem fekete, de sötétbarna. A kis Emil akkor már kétéves lehetett. Hát most? — kérdeztem magamtól. Vagy tizenkettő, válaszoltam magamnak, és tovább ballagtam a kassai utcán Sima Jóska lakása felé. Emil búcsúlevele jutott eszembe. Nem tiltott el attól, hogy felkeressem a családját, de Sima Jóskához küldött, s ez elég volt számomra. Tiszteletben tartottam ki nem mondott akaratát.

Már csaknem besötétedett, mire megérkeztem Simáékhoz. Egyedül találtam őt. Nagyon udvariasan fogadott, de megjelenésemre súlyos levertség fogta el. Ügy találtam, szerette, nagyon szerette Emilt. Mégis a mérnökember tárgyilagosságával beszélt.

— Egész délután vártalak. Már azt hittem, valami bajod esett.

— Nem, nem esett semmi bajom, de túlságosan hosszú ideig magamra maradtam. Elvesztettem az idő múlása iránti érzékemet, és elvétettem a napokat. Egy órával ezelőtt még azt hittem, csak holnap lesz szombat. Pedig szombat ma van. Szerencsére rájöttem.

Elmosolyodott.

— Furcsa ember vagy. — Aztán elkomorodott: — Igaz, olykor Emil is nagyon furcsa volt.

— Furcsa? Azt hiszem, nagyon egyenes ember volt.

— Hát igen. Nehéz ezt megérteni.

— Mégis, mi történt vele?

— A felesége — mondta Jóska. — Elhagyta. B... k mérnökkel kiment Nyugatra. A kis Emilt is magával vitte.

— És — torkomban elakadt a zó. — Ezért?

Súlyos csapás lehetett Emil számára, valahogy mégis elégtelennek találtam ahhož, hagy ez legyen oka tettének.

— Hát nem elég ez? — kérdezte Jóska. — Az emberek már kisebb fájdalomba is belehaltak. És Emil nagyon érzékeny természetű ember volt. Mondhatnám azt is: szentimentális.

Hirtelen eszembe jutott első komoly beszélgetésünk ott Szakály és Bocsárd között a képzeletbeli nyomvonal mentén. Ö maga idézte egykori parancsnokát. Hogy is, hogy is mondta az a katonatiszt? Hagyd abba azt az ostoba szentimentalizmust! Belém nyilallt a fájdalom. Már nem hagyhatja abba, mert mindent abbahagyott.

Emil! Emil! — kiáltott bennem a fájdalom. Jóska arca is elmosódott előttem, bár éles villanyfény árasztotta el a szobát. Végül is az ő köhécselése térített magamhoz.

Kezében nagy sárga borítékot tartott. Nem vettem észre, mikor és honnan vette elő, de ez nem is volt fontos számomra. A borítékra meresztettem a szememet, s ő felém nyújtotta. — Ez az! — mondta csendesen.

Hát ez az. Átvettem, kezet szorítottunk és csendesen lebotorkáltam a lépcsőn.

Most itt vagyok szállodai szobámban ezzel a nagy sárga borítékkal. Még nem bontottam fel, de már rászántam magamat. Amit Sima Jóska mondott, az nem magyarázat, vitatkozom magamban, az csak a közhiedelem.