Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - Jozef Kot: Robert Kušnier szerencséje

— Bocsánat, nem tudja, merre van a Lövész utca?

Mintha csak álomból riadt volna föl, úgy tekintett maga elé, egy férfit pillantott meg kopott zakóban, nyakkendő nélkül, derékig kigombolt ingben. Érezte, hogy itt van számára a kínálkozó alkalom, most nem szabad elmulasztania.

— A Lövész utca? Az elég messze van. Legjobb lesz, ha villamosra száll.

A férfi kiegyenesedett.

— Jó lábam van, gyalog is odaérek.

— Ha akarja, elkísérem.

— Nem kell.

— Ügy sincs egyéb dolgom.

— Az ördögbe is, ember, hagyjon már békén!

A férfinak érdes hangja volt, és Róbert az utcai lámpa gyönge fényében észrevette, hogy napégette az arca, mint általában azoké, akik a nap javarészét a szabad ég alatt töltik.

— Át kell mennünk a kereszteződésen — mondta Róbert.

A férfi lelépett az úttestre. Róbert megragadta a zakója ujját.

— Pirosán nem szabad.

— Azt hiszi, érdekel?

— Megbüntetheti a rendőr.

— Szarok a rendőrre.

Szerencsére, a jelzőlámpa fényváltása véget vetett rövid vitájuknak. Szótlanul áthaladtak a forgalmas ponton, amelyet még az esti órákban is minden oldalról gépkocsik ostromoltak, majd Róbert egy gyenge érintéssel egy hosszú, szűk utcába irányította a férfit.

— Kívül esik a belvároson — mondta. — Gyalogszerrel olyan húsz perc. De lehet, íiogy több is. Látogatóba megy?

A férfi ráförmedt. — Törődjön a maga dolgával.

— Magát bosszantja valami — mondta Róbert. — Bennem megbízhat. Tudja, hogy milyen óriási szerencsém volt?

— Magának az lesz a szerencséje, ha nem tekerem ki a nyakát — mordult rá a férfi.

Róbert megállt.

— Goromba fráter — mondta. — Közönséges, goromba fráter.

— Nyalja ki a seggem.

A távolodó férfi után meredt, nézte, ahogy széles háta a sötétségbe vész. Nem értette, miért volt olyan ingerült, talán kissé ittas volt, talán valami rosszban sánti- kált, lehet, hogy lopni, gyilkolni készült, megbosszulni hűtlen szeretőjét. Ezek a találgatások, lázas fantáziájának szüleményei, nevetségesnek tűntek föl neki, rögtön visz- szautasította, elvetette őket, aztán megborzongott, s az jutott eszébe, hogy vajon nem az ő szerencséjének van-e farkasember arca, nem riasztja-e el vele magától az embereket, dehát ez mégsem lehetséges, elvégre minden ember szerencsére, valami elérhetetlennek tűnő cél elérésére vágyik, így van ez már a világ megteremtése óta. Több bűnre már nem emlékszik. Badarság. Egy vendéglő kivilágított ablakaira esett a pillantása. Tétován belépett. Füst, ragadós forróság örvénylette körül, eleinte alig látott valamit. Csak pohárcsengés, a söntés csurgó csapjainak surrogása, a pénztár csilin- gelése és valamiféle egyhangú, mély moraj jutott el a tudatáig. Ügy tűnt neki, mintha hirtelen víz alatt találta volna magát, a hangzavar egy láthatatlan függönyön át jutott el hozzá, és amikor végre derengeni kezdett valami a szeme előtt, egy közepes nagyságú csapszéket vett észre, amelynél egymást túlkiabáló micisapkás férfiak sorakoztak, akik a szüntelenül folyó csap alatt szótlanul tologatták a nagy söröskorsókat. Róbert szótlanul beállt a sorba, majd mintha hirtelen világosság gyúlt volna az agyában, egészen előre furakodott és fölkiáltott:

— Mindent én fizetek.

Abban a szempillantásban az egész kocsma elcsöndesedett, az arcok megkövültek, szúrós tekintetek szegődtek rá.

— Ezt komolyan gondolja? — törte meg a fagyos csöndet a csapos.

— Nem hisz nekem?

Mindenki nevetett.