Irodalmi Szemle, 1976

1976/2 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú

Ezt hajtogatta sokáig, de már maga sem hitt abban, amit mond. És megfáradt testének erejében sem bízott már. Nyugdíjba ment. így aggott el a nagyldai szövetkezet és nyanya is, aki mindvégig erőssége volt, Fejt, fejt, éveken át fejt. Markolta a tehenek tőgyét. Viliázott és trágyát hányt- mint a legerősebb férfiak. És végül — Nagyidán. is minden úgy esett, mint Gomboson.

Néha meglátogattam a két megfáradt embert, s olyankor újra megjelent szemükben a szomorú, számonkérő pillantás, mint ötvenegy őszén, mikor a sínpár nyomvonalát a szegényes krumpliföldnek vezettem.

Néha találkoztam Emillel is, és elbeszélgettünk vele a szövetkezet sorsáról.

— Nem értem, sehogy sem értem, mi történik itt Keleten. A csallóközi és mátýus- földi szövetkezetek terméshozama megkétszereződött, állatállományuk megerősödött. Itt meg...

Kérdéssel fejeztem be meghatározatlan gondolatomat:

— Valóban rosszul gazdálkodtak?

Gombosra és Nagyidéra gondoltam, de nemcsak Gombosra és Nagyidára. Emil egy ideig tűnődve elbámult valahová, majd szomorúan elmosolyodott:

— Nemcsak ők gazdálkodtak rosszul. A munkaerővel is gazdálkodni kellett volna, az pedig nem az ő hatáskörükbe tartozott.

Egy ideig mindketten hallgattunk, s a kis kávéház, melyben összeakadtunk, vidáman, közömbösen tereferélt sarokasztalunk mögött. Emil ismét rám tekintett, és ajka körül megjelent a szomorkás mosoly. ,

— Szegény Vanyo bátya. Szegény nyanya.

Emil ismerte Vanyo bátyát is, a nyanyát is. Mindenkit ismert, aki közel állt hozzám.

És Emil is nagyon közel állt hozzám.

Itt tűnődöm most és bámulom a csőgyártó és a többi gombosi és nagyida! parasztok egykori szegényes krumpliföldjét, s én mintha ismét Emil hangját hallanám. Az építészmérnök és a tapasztalt, sokat töprengő ember hangját:

— Igen, a Vasmű megépült. Én Is építettem. Nagyszerű látvány közelről is, távolról is. Az ember büszke rá, mert saját magát, életét építette bele. S azok a krumpli- földek? Összeakadtam nemrég egy közgazdásszal. Azt mondta, hétszáz hektár termőföldet építettünk be a Vasművel. S hogy nem kell sajnálni. Errefelé a mezőgazda sági terület hektárnyi hozama tizenötezer, legfeljebb húszegynéhány ezer korona. A Vasmű épülettömbjeivel beépített területen egy-egy hektár hozama több mint egymillió korona. ,

— Tehát országos méretben mégiscsak jól gazdálkodtunk.

Jól gazdálkodtunk.

Mintha bádoglemezek hullámzó, diadalmas csattanása visszhangozna fülemben. Vagy Emil hangja ez? Látom a karját is, amint felemelkedik, és mutatóujja előbb Saca, majd Bocsárd felé mered. Igen. Akkor is itt, Szakály és Bocsárd között gondolkodtunk, nem a képzeletbeli nyomvonal, hanem a földet pántoló kész sínpár mentén.

Látom nekilendülő, felemelt karját, a Vasmű gyárcsarnokai felé mutat, és haljom a hangját Is:

— Ezt hagyom magam után.

Még mindig itt állok szemben a bocsárdi csőgyártó részleggel, és belekiáltok az egyre erősödő északi szél fúvásába:

— Emil! Emil!

A szél elzúg a fülem mellett. Körülvesz az egyébként néma őszi táj. Senki, senki nem felel.

Bezárkóztam szállodai szobámba. Egyedül akarok maradni Emillel.

Igen — kezembe van már a nagy sárga boríték, és most nem merem felbontani. Egyre halogatom a pillanatot. A boríték itt hever előttem a kis asztalon, s nem nyúlok utána. Inkább arra kényszerítem emlékezetemet, hogy felelevenítse a mai délutánt.

Igen. Felkerestem Sima Jóskát. Véletlen ismeretség, egy vagy két ízben Emil társaságában akadtam össze vele. Délután, mikor végigballagtam a város utcáin, arra gondoltam, hogy előbb talán a családját kellene felkeresni. Hana, a felesége és a kis Emil számára súlyos csapást jelent a férj és az apa elvesztése. Igaz, nem nagyon Ismerem őket, de mégis ismerem. ,