Irodalmi Szemle, 1976
1976/2 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú
— Hát hogy tudhatnám én azt, fiacskám. Korán kel, alig eszik, már szalad. — Csak nem utazott el? — Nem, nem! Kint lesz valahol. Az utcán útbaigazítottak az istállók felé, mert hogy leghamarabb ott található. Vattázott mellényben járt-kelt a borjúk között. — Vanyo bátya! — Ni csak! Isten hozott! Hamarjában nem tudott mit kezdeni velem. Magyarázkodott, hogy az épületet vizs- gálgatja. Dühös volt, mert hanyag munkát végeztek a vállalat dolgozói. — Nézd csak ezt a takarmánykészítőt. Mennyezet kéne ide, mert hideg. Nem csoda, hogy a marha jeget eszik. Átmentünk a juhakolba. Az is vodanatúj épület volt. — Itt se fejezték be a padlást. Csak kétoldalt csinálták meg, a közepén mi desz- káztuk be. Az ablakokra dupla üveg való. Hát hol az üveg? Azt a... lólesett nézni felháborodását. Érez, gondolkozik, gazdálkodik, tűnődtem magamban. Leültünk a jászolra, rágyújtottunk. Körülöttünk ott neszeitek a juhok. Rossz idő lévén, bennmaradtak. Két fiatal kos fejjel egymásnak rontott. A bátyó nevetett. — Látod-e? Látod-e? Jó mulatság volt elnézni a kosokat meg a kutricákban ugrándozó kisbárányokat. Bátyó arca megenyhült. Olyan lett, akár egy jókedvű gyerek. Ám a beszélgetés mégis nehezen indult meg köztünk. Érezte, kíváncsi vagyok, de hát hogyan magyarázza meg, ami vele történt. Kitekintett az akol ablakán, aztán kör- bemutatott a kezével, mintha a bárányok, az akol, az istállók tehettek volna mindenről. Végül mégiscsak megkérdeztem, hogyan lett zootechnikus. Végigmért, az idős és tapasztalt parasztember öntudatával: — Mert valamelyest értek hozzá. .Aztán megenyhült az arca, a szeme újra felderült, és csendesen, mintha köszönetét mondott volna valakinek, hozzátette: — Meg a tagság bizalmából. Most már értem őt. A tagság bizalmából. Ez a tudat volt utolsó nekilendülésének alapja. Talán most, idős korában érezte át először a maga mélységében, hogy az ember valóban társas lény. 6, a bizalom! A bizalom! Az a fene nagy ivás akkor cséplés idején olyan volt, akár egy lázroham. Akkor horgadt fel benne utoljára a gazdaember, aki tizenkét holdat szerzett és házat épített. Akkor tört rá utoljára a keserűség amiatt, hogy magára maradt, hogy fiainak nem kellett, amit épített, szerzett, hogy vénségére magára hagyták, hadd küszködjön szerzeményével, a beadással, százféle kötelezettséggel és a kiúttalansággal. Körös-körül mindennek friss mész- és cementszaga, friss alomszaga volt. — Most is csak gazdálkodunk, most is a fogunkhoz verjük a garast — mondta —, csak másképpen. Másképpen! Másképpen? A Vasmű épült, mire megépült, elaggottak, végképp megfáradtak a gombosi szövetkezetbe tömörült parasztok. A Vasmű újféle lehetőségeivel elcsalta, magához láncolta a fiatalokat, mint annak idején a kohómű építése. Vanyo bátya fial se tértek vissza a földhöz. A fiatalabb fölcsapott fűtőnek, az idősebb, Andris, kőműveskedett. Vanyo bátya is elaggott, ő is, a szövetkezet is. Egy ideig küszködött még a terméketlen évekkel, takarmányhiánnyal, alacsony munkaegységgel, adóssággal. Végül azt mondták neiii: Rosszul gazdálkodik. Rosszul gazdálkodtatok! A nagyidai Állami Gazdaság vette le vállukról a válság és a föld terhét. Vanyo bácsiban egy ideig élt még utolsó nekilendülésének derűlátása. — Már csak egyetlenegy évet kellett volna kibírni. Hiszen már fizetni is tudtunk. És a következő évben nekiláttunk volna az adósságok törlesztésének.
