Irodalmi Szemle, 1976

1976/2 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú

a helyére. Valamicskét ment, csak veszettül nyilallt. Akkor már a térdemben is. Az orvos nem tudta a helyére csinálni. így hát megrokkantam. Nem birom a kapát, kaszát, csak ügy teszek, mintha bírnám.

így mondta el a dolgot, és rám hunyorított, ravaszkásan, mintha arra kért volna, hogy el ne áruljam nyomorúságát a világnak. Míg beszélt, egészen az ablakba húzott, el a többiektől, hogy ne értse senki a szavunkat. Bár ez fölösleges is volt, mert a kocsmában, ahol ültünk, ugyan ki figyelte volna, hogy a szomszédja mit beszél.

A kocsma kocsma volt ugyan, de bolt is, mert Gomboson csak ilyet talált az ember akkoriban. Odakünn tüzelt a nyár. Cséplés ideje volt meg délidő. Asszonyok serege lódult a pulthoz, félrelökdösve az iddogálő gazdaembereket. Bizony jócskán gyűltek meg itt. Nem is értettem ezt a következetlenséget. Nyár. Cséplés. Ők meg isznak, isznak lelketlenül, pedig áldomásra, se torra nincs okuk.

Vanyo bátya megmagyarázta.

— Szorítanak bennünket, fiam, szorítanak. Itt vannak a járásról. Be akarják hajtani rajtunk a beadást, azt is, amivel elmaradtunk. Meg, hogy lépjünk be a szövetkezetbe.

Vanyo bátya, de a többiek is csakhamar az üveg fenekére néztek. Nem volt véli többé okos beszéd, de senkivel se. Tiltakozó, duhaj keserűség vett erőt rajtuk Próbáltam elcsalogatni Vanyo bátyát. Hazudtam, hogy a nyanya küldött érte. Nem hitte. Sértődötten végigmért zavaros tekintetével, mintha azt mondaná, minek tartom én, nem gyerek ő, akit így kell hitegetni.

Leült a sarokba valami nagy cukroszsákra. Merev, rokkant lábát kinyújtotta, és ivott, hogy rettenetes volt nézni. Csak most láttam, milyen sovány, milyen törődött a teste-lelke, rendetlen a ruhája, és még bozontosabb a bajusza.

Rá egy esztendővel Kassáról Rozsnyóra utaztam. Valami olvasmányba mélyedtem, s nemigen figyeltem útitársaimra. Egyszer csak a vállamra teszi valaki a kezét. Megmarkolt. Megrázogatott.

— Hogy ityeg a fityeg?

— Nini, Vanyo bátya! — csak néztem, néztem, mintha nem is ő lett volna. A szemében nagy megnyugvás meg igazi jókedv.

— Csak nem házasodni készül?

— Azt már nem — mondta ő —, hanem teheneket vásárolni Gömörbe.

Simított egyet a bajuszán, rám kacsintott. Ez bizony a régi Vanyo bátya, vagy egészen új, amilyet nem is ismertem, gondoltam magamban.

— Aztán kinek kellenek azok a tehenek? — faggattam.

— Kinek? Hát nekünk!

— Csak nem kupeckodásra adta a fejét?

— Látom, bikkmakk vagy. A szövetkezetnek.

Csak hallgattam, tűnődtem. Nemrégiben másképp láttam. Nem így beszélt.

— Ha tudnád, micsoda munka megy nálunk. Juh, sertés, csirke, tehén, minden az én nyakamban.

— Csak nem?

— De bizony!

Nem tudtam hová lenni a meglepetéstől. Hatvanhárom esztendős. Még ha fiatalabb volna. Azelőtt hallani sem akart a szövetkezetről, és zootechnikus lett belőle. Vezetőségi tag.

Na, isten áldjon! Megmarkolta, megrázogatta a kezemet. Még utánanéztem a vonat ablakából. Magas, szikár alakját könnyű volt szemmel kísérni. Ügy lépegetett, hogy leplezze rokkantságát. Alig bicegett, vállát, derekát egyenesen tartotta.

Egy ideig eltűnődtem színváltozásán, de sehogy se tudtam eligazodni rajta. Képmutatással nem mertem gyanúsítani, mert mindenkor becsületes, egyenes embernek ismertem.

Még az év karácsonya előtt Gombosra vetődtem.

Bekopogtattam az alacsony ajtón. Otthon senki. Csak a néne fogadott.

No, gondoltam, ezzel aztán szót nem értek. Mégis megértettem vele magamat. Erőt vett süketségén és gyöngeségén. A nagyon idős emberek utolsó nekilendülésével fürgén mozgott a konyhában. Noszogatott, üljek le, főz nekem kávét.

— Jaj, néne, ne főzzön, inkább mondja meg, hol találom a bátyót.