Irodalmi Szemle, 1976

1976/2 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú

Mikor segédeim leverték a nyomvonal utolsó karóját is, egy földgyalu lódult neki a sovány földeknek, és legyalulta a szegény krumplitermést.

— A mi krumplink — mondta akkor Vanyo bácsi.

— A mi krumplink — mondta a nyanya.

Mindketten szomorú, számonkérő pillantást vetettek rám. Már ismertem észjárásukat. Mintha azt mondták volna: bár azt ígérték, hogy kifizetik a krumplit, a pénz nem krumpli, nem lehet megetetni a malaccal, emberrel se. Nemigen törődtem akkoriban azzal a számonkérő, szomorú pillantással. Csak a teodolitomra, méréseim eredményeire, a térképeimre és a rám bízott tervekre gondoltam.

Vanyo bátya is, a nyanya is rendkívül tisztelték a munkát, amit végeztem, de az a számonkérő pillantás még évek múlva is gyakran megjelent szemükben.

Azt hittem, ismerem már Vanyo bácsit, pedig nem sokat tudtam róla, csak annyit, hogy özvegyember meg jókedvű tréfacsináló. Csak később, a rokoni kapcsolat révén ismertem meg őt igazán.

Vállas, magas termetű ember volt. Nagy bozontos bajusz alól beszélt. — Hogy ityeg a fityeg? — így szokta kezdeni, ha összeakadtunk. Nagyot nevetett és törölt egyet a bajszán. Sose tudhatta az ember, miért nevet; aztán nem is volt arra a fura kérdésre mit válaszolni, legfeljebb annyit, hogy köszönöm, ityeg-fityeg. Kikérdezte ilyenkor családom állapotát, hogy s mint vannak a gyerekek meg az asszony, és hogy építkezem-e?

— Építkeznék, ha volna miből — feleltem én. Erre fitymálva végignézett. Szinte olvasni lehetett az arcán, mit gondolhat. Körülbelül olyasmit, hogy hiába, semmirevaló a mostani fiatal. Ö bizony szerzett tizenkét holdat, jó gombosi földet. Házat is épített, amit a fiának szánt. A másikat is megépítette volna, ha tűzkár nem éri. Az apja után örökölt hajlék leégett, hát azt kellett újjátenni.

Néha betévedtem hozzá. Akkor aztán megkínált jó kisüstivel. Mindenféle tréfás kalandokat mesélt a menyecskékről meg a végrehajtókról. Egy időben a beadás miatt szokott fájni a feje. Ám ezt is tréfával ütötte el.

— Ha magam nem adom, majd érte jönnek — szokta mondogatni, és fölhörpintette italát.

Mindig éreztem, hogy jókedve mögött súlyos gondokat és fájdalmakat rejteget. Azóta, hogy meghalt a felesége, született Németh Borbála, jókedve nem is volt igazi jókedv, csak olyan erőltetett folytatása a réginek. Ne lássa a világ, hogy ő, Vanyo János, megroppant, megfélemlett az élettől.

Pedig olyan egyedül maradt a világon, akár az ujjam. Fiai szétszéledtek, elmentek ipari munkára, a leánya is férjhez ment — csak néne maradt vele, néhai Vanyo József második felesége, az ő mostohaanyja. Néne, szegény, igen elöregedett már, ki- lencvenesztendős, alig botorkál, éppen hogy megfőzi reggel a kávét, s ebédre, vacsorára valamit kotyvaszt. Még csoda, hogy bírja. Talán nem is neki való volt ez már, de ha nem csinálja, megöli a tétlenség.

Néne egyre öregedett, és otthon a ház egyre sivárabb, rendetlenebb lett. Vanyo János meg úgy tett, hogy nem veszi észre, csak belül a lelke sírt saját árvasága fölött. Hát minek küszködött ő, minek nevelt fiúkat meg leányt, ha vénségére magára maradt.

Míg a gyermekek el nem hagyták az apai házat, azt hitte, van értelme a szakadatlan gürcölésnek a szerzett tizenkét holdon és a kevéske apai jusson. Ám kiderült, hogy a fiúknak nem kell a föld, hogy nyűgnek, koloncnak tartják, olyasminek, amivel csak kötelezettségek járnak, de boldogulni nem lehet rajta. Már maga is úgy volt vele, s ha megművelte, csak azért tette, hogy valami értelmet adjon a hosszú napoknak, esztendőknek.

Átláttam az én jókedvű Vanyo bátyómon, s évek múlva, hogy újra összetalálkoztunk Gomboson — a kocsmában történt —, már nem volt olyan jókedvű, már nem is tettette. Szerencsétlenség érte. Megrokkant a lába.

— Úgy esett, kimentem a vukóci erdőre fáért. Nem fuvarba, hanem magamnak. Megraktam a szekeret, aztán hátul igazgattam néhány gallyat. Egyszer csak megrántják a lovak a rudat, a hátsó kerék meg neki a lábamnak. Eleinte nem is fájt, csak mikor fölállnék, akkor látom, hogy a lábam feje nem úgy áll, mint kéne. Leülök, rángatom