Irodalmi Szemle, 1976

1976/2 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú

Emil —, de apám, sohase tudja meg, hogyan történt. Csak annyit tud, hogy alkalmatlannak találtak a katonai pályára, hivatalosan Így értesítették.

Emil tépelődése és őszintesége meghatott. Egy ideig szótlanul haladtunk egymás mellett, s akkor felém fordult:

— És te, hogy kerültél ide?

— Vannak pillanatok, mikor az értelmes emberi munka jelenti az egyetlen megoldást — válaszoltam neki. — Senki nem kényszerített ide. Magamtól jöttem.

Rám mosolygott: — Ismerlek.

— Akkor tulajdonképpen mindent tudsz.

Továbbmentünk, most már járható mezei úton. Emilbe mintha végképp belerekedt volna a szó. Erősen elgondolkodott. Homloka is ráncba futott. Egyszer csak egész váratlanul azt mondta:

— Én... én építészmérnök leszek.

— Ez is történelemcsinálás. Légy építészmérnök! — válaszoltam mosolyogva.

Csendes, makacs elszántsággal ismételte:

— Építészmérnök leszek!

Továbbmentünk, de úgy látszott, nem mi haladunk, hanem az a távoli templomtorony közeledik felénk. Mentünk, mendegéltünk, toronyiránt, s egyszercsak burgonyaföld és kukoricatáblák zárták el az utat. Szűk mezsgyék.

— Idáig jön majd a nyomvonal. A kukoricán és a krumpliföldön túl épül meg a nagy raktár, tőle balra a vasedző műhelyek.

Aztán a közeli templomtorony és a falu felé mutatott:

— Az ott Bocsárd!

3

Bocsárd.

Mintha Emil hangja szólna hozzám az időből, két évtized mélyéből. Emil! Emil! Nem áll itt mellettem. Senki sincs velem. És nem egy képzeletbeli nyomvonal mentén jöttem ide, hanem a Szakályból, idáig törő sínpár mellett.

Messziről, a gyárcsarnokok hátteréből idelátszik a bocsárdi templom tornya is, de valahogy halványan, és egész jelentéktelenné törpül. Szembe velem ott állanak a hatalmas raktárépületek, a Vasmű csőgyártó részlege. Az egykori vasedző műhely számára kijelölt helyen.

Akkor hát mégis megépült, gondolom magamban megenyhülve, és újra emlékek bukkannak fel a koponyámban, a homlokom mögött. Azaz az ötvenes év!

Egy ideig Emillel együtt ott laktunk még a sacai barakktáborban, aztán Nagyidán, egy vályogból épült parasztház első szobájában, hűvös vén falak között. Esténként gyakran vissza-visszatértünk Emil sorsának alakulásához. Olykor szinte bűnbánóan felsóhajtott:

— A tiszti iskola! Azért mégis sokat adott. Kitűnő tanárok adták elő a matematikát és a mértant. És én rajongtam értük. A tanáraimért, a matematikáért és a mértanért is.

Én, bevallom, nem rajongtam ilyesmiért, de amit egyszer megtanultam, meg is maradt bennem. így zavartalanul elbeszélgethettünk az őt érdeklő kérdésekről. És így történt egy számunkra emlékezetes napon is. A sacai tábor deszkából ácsolt büféjében üldögéltünk egy kecskelábú asztal mellett. Előttünk egy-egy pohár sör, de nem az kötötte le figyelmünket. Emil a távolságmérés problémáit és módját fejtegette. Beszélt az ágyúlövedék ballisztikus pályájáról, mert annak idején a tüzértiszt számára szükséges kiképzésben és oktatásban is részesült.

Az asztalnál velünk szemben ült valami ismeretlen férfi. Ugyancsak varrottas kék mellényben, akárcsak mi. A lábán gumicsizma, akár a mi lábunkon. A két nadrágszárat belegyűrte a csizmaszárba. Akárcsak mi. Külsőleg hasonlított hozzánk, s minthogy sokan voltunk itt hasonló sorsú és külsejű emberek, nem sokat törődtünk vele. A betonozás után jó szórakozás volt ez az eszmecsere.

— Nem valami titokzatos kérdés a távolságmérés se — mondtam Emilnek. — A világ tele van háromszögekkel. Elég három adat, mondjuk egy ismert távolság és két