Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - A JÖVŐ VALÓSÁGA - Nesvadba, Josef: Dudóka

egy hatéves gyermek érzelmi fejlettségének szintjén maradt. Ez az 6 tudásán és tapasztalatain semmit sem változtat, de mégis, ki bízná magát egy hatévesre? Nincs más megoldás, mint saját emlékeinkre, saját Ítéleteinkre hagyatkozni. Készülékek nem változtatják meg természetünket, s a felnőtté válásban nincsenek segítségünkre. Abban a pillanatban azonban egészen más dolog foglalkoztatott. Nem csapott-e agyon valakit az utcán a találmány, miután kidobtuk az ablakon, s hogy nem ártottam-e tulajdonképpen Mariannak. Mit tanácsoltam neki voltaképpen? S mit vártam ettől? Hogy úgy kezd élni, ahogy én, hogy szépen megbékél az anyukájával? Klasszikus hibája ez a mi foglalkozásunknak. Tanácsokat osztogatni az embereknek — önmagunk szerint. Ezt a hibát a pszichofon okozta. Gyorsan kikerestem Marian címét. Életemben először mentem magam a páciensem után.

Az ügyvédnő tíz évet öregedett. Talán még inni is elkezdett.

— Miféle tanácsot adott nekünk, doktor úr? A fiam attól a pillanattól fogva vádol, gyötör, állandóan maga mellett akar tudni. Semmi sem elég neki. Tulajdonképpen mit képzelt? Melyik anya nem tesz dudlit gyermeke szájába, ha sok a munkája? Ettől még nem lesz bűnöző. Marian tisztára az apjára és az öregapjára ütött. Kényurak voltak, a mi családunkban ez öröklődik. Az öregapjára semmilyen befolyásom nem volt, neki nem tömtem dudlit a szájába.

— A maga helyzetére nem gondoltunk.

— Mondanom sem kell, hogy semmilyen készülékbe nem visítottam. S ne gondolja, hogy már nem dohányzik. Eldugja a cigarettáit a lakásban mindenfelé, hogy megtévesszen, de a füstöt csak érezni. A szabadsága alatt is dohányzott. Doktor úr, akármi történt is Mariannal csecsemőkorában, ma azt aligha hozzuk helyre.

— Semmi esetre sem találmányok segítségével... — mondtam, miközben köszöntöttük egymást Mariannal.

— Én nem adom föl. Most olyan valamin dolgozom, ami programozná a jövőt, ami lehetőséget adna néhány lehetőség kiválasztására ... — mutatta föl tervrajzait. Ujjai, mint mindig, sárgák a dohányzástól. Állítólag ő is kidobta a pszichofon adóállomását az ablakon, mert még a szabadságon is nyivákolt. Nem tudta elviselni annak gondolatát, hogy mind a mai napig élete második évéből származó csalódásával éljen.

— Talán nem is helyes és nem is fontos ez. A helyzetét most kell megváltoztatnia.

S ez csak a mi kölcsönös megértésünk révén érhető el... — mondtam, s ezzel újra kezelésre invitáltam őt. Az ügyvédnő könnyes szemmel hálálkodott. A következő héten tárgyalás várt rá, amit le kellett volna mondania, mert félt, hogy a fia újabb nikotin-orgiával tiltakozik.

Autóbusszal mentem haza, és sajnáltam a pszichofont. Szeretek minden újat és biztatót, ami megkönnyíthetné a mi kényes munkánkat. Ebben talán mindmáig kamasz vagyok, ha úgy tetszik, mindmáig fiatal.

Bereck József fordítása

Milan Mravec: Esküvő (olaj)