Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - Petrőci Bálint: Tüzes levegő
Vajda Józsi is felpattan. — Megértettem! De tiltakozom az ellen, hogy veréssel kényszerítették ki a fiatalokból a vallomást! A vádlott vádol. A bíró ekkora nyilvánosság előtt nem teheti meg, hogy ne vegye tudomásul a törvénytelen cselekedetet. — Mivel tudja bizonyítani? Vajda Józsi hátrafordul, és rámutat az egyik padsorban ülő főtörzsmesterre. — Ott a járási pofozógép! Azért hivatták ide, hogy ellenünk tanúskodjon! De mellettünk is tanúskodhat. Eskü alatt kényszerítsék, hogy az igazat mondja! Lárma támad. Kiáltoznak. Járási pofozógép! Ritka jó kifejezés! A bíró toporzékolva rázza a csengőt. Csak akkor ülepszik le a zaj, amikor beszőlítja a teremőröket, jobban mondva, a börtönőröket, akik a rendőrökhöz hasonlóan rohamsisakot tettek a fejükre. Megkezdődik a bizonyítási eljárás. A bíró, mint aki biztos a dolgában, hiszen a bizonyítékok garmada hever az asztalán — a kihallgatási jegyzőkönyvek, a kis piros könyvecskék, az igazolványok, az elkobzott bélyegzők, körlevelek, jegyzőkönyvek —, öntelt hangon kérdezi tőlem: — Igaz, hogy tüntető éhségfelvonulást szervezett? — Igaz! Miért bűn az, ha az ember nem akar éhen halni?! — Csak a kérdésekre válaszoljon! — Kérem ... — Ki bízta meg a szervezéssel? — Saját magamat bíztam meg. — Kinek a megbízatásából szervezte a tiltott, törvénytelen szervezetet? — Ifjú kommunista vagyok. A kommunista párt legális, tehát jogában áll gyűlést tartani a fiataloknak. Már az is bűn, ha az ember a kommunista párt tagja? — Igaz, hogy azt állította: Szovjet-Oroszországban a pokolba kergették az urakat, nincs is ott munkanélküliség ... — Bizonyítsák be az ellenkezőjét! — Figyelmeztetem a vádlottat, hogy a bíróság előtt áll. Ez nem népgyűlés! — Jól nézünk ki, ha már az igazat sem szabad megmondani a népnek! Ott, ahol a munkás az úr, sosem lehet munkanélküliség! Ott Igazságosan osztják szét a javakat! Az ügyész felugrik. — A vádlott most maga bizonyítja, hogy mennyire megrögzött bűnösökkel állunk szemben! A bíró felkapja asztaláról a már kopott piros fedelű forradalmi daloskönyvet. — Ez a maga tulajdona? — kérdezi a nagyot ütni akaró ember hangján. — Igen — válaszolom. — A Péntekéknél tartott házkutatás során fedezték fel. Hogy került oda? — Kölcsönadtam Péntek Lacinak. — Miért? — Mi a bűn abban, hogy egy könyvet kölcsönadok valakinek? — Azt kérdeztem, hogy miért? — fakad ki felháborodva a bíró. — Miért éppen a Forradalmi dalok című könyvet? — Hogy megtanulja belőle az Internacionálét. Én is azért vásároltam huszonhatban vagy huszonhétben. — A többi dalt nem tanulta meg? — belelapoz a daloskönyvbe. — Például ezt! Fegyver kezünkben kegyelmet nem ád, föl elvtárs, készülj lerázni igád!... Csak befelé mosolygok. Kedvem lenne elénekelni a dalt elejétől végig, nemcsak az idézett refrént. „A munkásnak minden nap új szenvedés, de véres lesz egyszer a nagy felkelés ...” — Nem emlékszem arra, hogy olvastam volna a könyvnek más részeit — válaszolom nyugodtan. — Ezt sem? — csattan fel a paprikás arcú bíró hangja. A harcban nem szabad megállni, testvér, szorítsd a fegyvered ... — Azt sem! — vágom vissza, hadd pukkadjon meg a méregtől ez a pocakos, akit máris a gutaütés kerülget. Az ügyész gúnyosan elmosolyodik.
