Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - Zirig Arpád: A Tóni története
Zirig Árpád A Tóni története Kinek mondhatom el... ki hiszi el nekem — töprengett magában. Nincs, aki bizonyítsa, mert csak egyedül láttam, és ha az ember valamit egyedül lát, azt el is lehet hinni, meg nem is. Persze egészen más lett volna, ha ketten látjuk, akkor lenne bizonyítható. Aki hallja, azt mondaná: „Igaza van Tóninak, bizony igazat beszél, mert én is láttam ..Dehát neki nincs szerencséje. Lassan ballagott hazafelé. Isten tudja miért, kalapja alól apró verejtékcseppek bújtak elő, pedig hűvös volt már a reggel. A nap biztatgatö sugarai még épp hogy-csak bemerészkedtek a keskeny erdei ösvényre. Vizes volt minden. Nagy harmatot hozott az ősz első hajnala, felért egy kisebb esővel. A fák leveleiről kövér vízcseppek gördültek le halk dobolással, neki mégis melege volt. Százféleképp megfogalmazta már magában a hajnalban látottakat, de az elhihetőség erejével az egyik változat se találkozott. Hiába lassította egyre vánszorgóbbá mozgását, semmi meggyőző formát nem tudott kitalálni a mondanivalójának. A vízcseppek apró dobolásai a tudatában egyre jobban felerősödtek. Futni lett volna kedve, de hová, hisz úgyis elhagyta már az erdőt. Ott állt előtte a falu a lombok közül kikukucskáló piros cserepes házaival. Az a fura érzés fogta el, mintha a házak toporzékolnának a kíváncsiságtól. Persze a valóság egészen más volt. A városban dolgozók már elhagyták a falut, az itthon maradók pedig most küzdöttek az ásításaikkal. Kihalt volt minden, alig akadt mozgás, ami ébrenlétről árulkodott volna. A toporzékolás a saját bensőjében volt jelen. — Hogy is mondjam, kinek mondjam? ... — rágódott magában —, vagy elmondjam-e egyáltalán? Nem szeretett volna úgy járni, mint Bodó Jani a nagy süllőjével. Nincs neki arra szüksége, hogy szólást költsenek róla. Őrá csak ne célozgasson senki. Valójában most örülnie kellene, hisz ott lapul a hátizsákjában három csuka meg egy ponty, és jó érzés az, amikor az ember hátizsákját halak nehezítik, mert attól valójában megkönnyebbül a halászember. Ezt a megállapítást most könnyen megcáfolhatná, mert a vállát nagy teher nyomta. Persze most nem a halak voltak a nehezek, hanem a gond, a gond, hogy kinek és hogyan mondja el azt, amit látott, hogy elhiggyék. Őszintén nem is igen törődött a halaival, pedig a potyka lehetett vagy másfél kiló, a három csuka meg talán az ötöt is megnyomja. Máskor talán ott ülne a Kereki-tó partján tizenegy óráig is, főleg akkor, amikor ilyen jó a „kapás”, de utána az útja egyenesen a kocsmába vezetne. No, nem azért, mintha ő valami kocsmatöltelék lenne, mert nem az, de amikor jó a fogás, mindig a kocsmába megy. Jólesik ilyenkor emberekkel találkozni. Útközben százszor is végiggondolná a jó kapásokat és végigélné a lélekderítő küzdelmeket a halakkal, míg azok az iszákba nem kerülnek. No, de ez most nem megy. Ogy érzi, mintha az agyában harckocsi-osztagok masíroznának. Pedig szívesen leülne a sarokasztalhoz, rendelne egy snapszot, s máris kérdeznék tőle: No, Tóni, nem fürösztöttek meg a halak? Csak majdnem — felelné —, de mire sikerült volna nekik, addigra partra úsztak — és lassan mosolyogni kezdene. Benyúlna a hátizsákjába, és egyenként kirakná az asztalra a halait. Előbb a kisebbeket, s a legvégére hagyná a legnagyobbat, mert azt az apja is így csinálta, isten nyugosztalja szegényt. Az emberek odagyülekeznének az asztalához, és koccintanának a szerencséjére. Nem mondom, jő fogás — mondaná —, de ez még mind semmi, hanem amit láttam... — mondhatná, de nem mondhatja, mert ő nem Bodó Jani. Pedig hát látta. Látta a saját két szemével. Kiért az aszfaltozott útra. Egy darabig a falut nézte. Hazamenni nem volt kedve. Koránlotta. Levetette a hátizsákját, és leült az árok partjára. A fű még itt is vizes volt.
