Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - Mikola Anikó: A régi kerékvágás
csorda, amelyik farkasokat szül nagy igyekezetében, mert létre akarja hozni a szuperbirkát! Ez a spekulációjuk most csődöt mondott. Itt a jó alkalom, hogy megdögöljenek, de mivel nincs kedvem ezt magukkal együtt végigcsinálni, megmondom, mi a megoldás. A cápaembereket hagyják békén, elpusztulnak azok maguktól is, inkább a saját fajtájuk megváltásával törődjenek. Fogjanak csákányt és rombolják le a falakat! Nézzenek körül odakint. Lehet, hogy ez példátlan rendbontás lesz városállamunk történelmében, lehet, hogy olyan eszmék és gondolatok fognak ide betörni, amiktől idegenkedünk, és lehet, hogy az Estike másfajta híreket is kénytelen lesz közölni a hazai események rovatában, de meg fogja érni! Vérfrissítés lesz a szó szoros értelmében és akár tetszik, akár nem, gondoskodni fogok róla, hogy legyenek követőim! — fejezte be, azzal leugrott az emelvényről, és mire a hallgatóság észbe kapott, már kívül is volt az épületen. Leírhatatlan zűrzavar támadt, a polgármester csak egy óra múltán tudott rendet teremteni, de akkorra már olyan kimerült volt, hogy csak egy rövid bejelentésre futotta erejéből: Holnap reggel folytatjuk, polgártársak. Amíg a polgárok színe-java a nagygyűlésen szónokolt és vitatkozott, a délelőtt folyamán az egyik sportcsarnokban váratlan dolog történt. A napok óta gyengén táplált szörnyetegek kínzó éhségükben őrjöngeni kezdtek. Erős farkuk segítségével fel-feldobták magukat a levegőbe s többjüknek sikerült kiugrania a két méter mély medencéből. Ezek azután rávetették magukat azokra az ápolókra, akiknek már nem volt idejük elmenekülni, hármat darabokra téptek és felfaltak, nyolcat pedig súlyosan megsebesítettek közülük. A többiek fejvesztve rohantak, magukkal cipelve a sebesülteket. Az épületen kívül kerülve azután bezárták és eltorlaszolták a bejáratot és sorsukra hagyták a cápaembereket. Többé senki sem merészkedett az épületnek még a közelébe sem, s a reszkető polgárok egész éjjel álmatlanul hallgatták az odabent- ről kihallatszó kísérteties üvöltözést, hörgést, visítozást. Amikor a város többi részében dolgozó etetők és gondozók tudomást szereztek a történtekről, szintén elmenekültek, mert az életük mégis csak fontosabb volt, mint az elveik. Az Estike aznap már meg sem jelent, de senkinek sem hiányzott. Még egy tragikus kimenetelű esemény történt azon a szörnyű éjszakán, amelyen olyan volt a város, mint egy feldúlt hangyaboly. A fiatal újságíró állta a szavát, és felforgató eszméihez követőket toborozva járta a várost, majd összefutott a gyűlés feloszlatása óta még mindig vitatkozó képviselők egy csoportjával. Egyikük — a nyugdíjas cipészmester, aki igen kényes volt a becsületére — vérben forgó szemekkel közeledett feléje. Ö az! Nézzék csak! Itt van a csirkefogó, aki lótetveknek meg birkáknak nevezett bennünket! Na megállj, majd én megmutatom, hogy kik vagyunk mi! Mi az? Mi történik itt — kérdezgették a kíváncsiskodók, és már százával gyűltek az újságíró meg a cipészmester köré. Valaki a képviselők közül izgatottan magyarázni kezdte az incidens okát. Áruló! Rebellis! Agyon kell verni az ilyet! Tisztességes családapák becsületébe gázol! — ordította a tömeg és egyre szorosabbra fogták. Nesze, ezt egy birkától kaptad — rikoltotta a cipészmester, miközben lekapta lábáról a szandálját és fejbeverte vele ellenségét. Várjanak! Engedjenek már szóhoz jutni, a mindenségüket! — kiáltotta az újságíró, de hangja elveszett a lármában. — Hát még mindig nem értik... — próbálkozott újra, de már nem folytathatta, mert egy utcakő vágódott az arcába és elöntötte a vér. Mintha jeladás lett volna, záporozni kezdtek a kövek, s néhány percen belül elborították a fiatalembert. Na, ez megkapta a magáét — dohogott távozóban a lecsillapodott tömeg és sietett minél távolabb kerülni a tett színhelyétől. A téren csak egy ember magasságú kőrakás maradt, a felszedett kövezet kellős közepén.