Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - Gál Sándor: Az Öreg
Gál Sándor •• az Öreg Most is magam előtt látom, ahogy ott ül a százados tölgyfa alatt egy lapos sziklán, s nézi a tájat, amely ezüstösen ragyog a párákat áttörő napsugarakban. Most is látom nyugodt szemét, simára borotvált arcát, erősvonalú orrát, s alatta a gondosan nyírt bajusz rövid sörtéjét. S a lélegzését is hallom, mellkasának nehéz, súlyos emelkedését és süllyedését, amely alatt tanyát vert a halál. Akkor már járni is alig tudott. Néhány lépést a szobában, vagy — mint itt is — az autóból a tölgyfa alatti kőig. Pár lépést csak, botra támaszkodva. S nagyon halkan, s nagy ritkán szólalt meg. Ha valami nagyon fontosat akart mondani, akkor. Elfogyott a levegő, kevés volt már ahhoz, hogy erősebben megrezegtesse a hangszalagokat. De így is jő volt. Jobban odafigyeltem arra, amit suttogott. Mert fontosnak tartottam minden szavát. Akkor már egyre fontosabbnak. Nem is mentem messzire be az erdőbe azon a napon, csak kerültem egyet a látszat kedvéért. Gombák helyett az emlékezet mezején nyargalásztak befelé néző szemeim, emlékek között keresve-válogatva mindent. Ö pedig csak ült a fa alatt levő sima sziklalapon, s nézte a tájat, nézte, mintha minden lombrezdülést, szellősuhanást, madárhangot magába akarna rejteni; mintha minden ízt és illatot meg akarna őrizni az örökkévalóságnak ebből a dél- előttből. Akkor nem tudtam, ma már tudom: ez volt a búcsúja. Az utolsó búcsú a természettől. Csendes, szótlan, néma búcsú. S meghitt, olyan, amilyen csak két nagyon közeli ismerős között lehet, akik mozdulatok, hangok nélkül is értik egymást. Nem beszéltem én sem akkor, mert megértettem, hogy a csendet, az erdők, a fák és a füvek csendjét, méltóságát bűn lenne megzavarni. Hallgattunk, hallgattuk ezt a mély, ünnepi csendet, és tudtuk, hogy nincs tovább. Ö is, én is, az erdő is, s az erdő fái, mind külön-külön. Meg a kövek, az omladék, a hűvös karszt-töbrök, s a fehér mészkövek repedéseiből feltörő kristálytiszta vizek is. S tudta a szél is. Mert a szél mindent tud. Másnap reggel már halott volt. Meghalt, de én most is magam előtt látom, ahogy ott ül a százados tölgyfa alatt a lapos kövön és nyugodt tekintetében megfürdeti a tájat. S ilyenkor mindig úgy érzem, ő lett a győztes. És nem a rák. Magunk között csak Öregnek szólítottuk. Régen, amikor még negyven cigarettát is megsodort egy nap, és olyan egyenletes léptekkel menetelt felfelé a keskeny ösvényen a fennsíkra, hogy a szívverése sem gyorsult fel. Pedig a degeszre tömött hátizsák és az ismétlőpuska is a vállán volt. Az egyik ilyen felfelé menetelése alkalmával ráléptem egy vándorkőre, megszaladt alattam a világ, s perceken belül olyanra dagadt a bokám, hogy meg kellett lazítani a cipőfűzőt, hogy a dagadt lábam elférjen a cipőben. Ültem egy kövön és tanácstalanul bámultam tönkrement bokámat. Szerencsére már nem voltunk messze a tanyától, hát valahogy feljutottam. Mert segített az Öreg. Elszzedte minden cókmókomat, s a vityilóban, amit jobb időkben vadászháznak építettek, rendbe hozott. Annyira, hogy a következő délelőtti hajtásban már veie mentem. Csak igen lassan. S ha mód volt rá, leültem pihenni. A hajtásban vad alig akadt, egy-két gyenge muflonkos ugrott el előttünk, semmi egyéb. De muflont az Öreg, még ha jobb gyűrűt is viselt volna a fején, mint az iméntiek, akkor sem lőtt volna, mert másnapra vendégeket várt, éppen muflonra. így hát a muflonokat azon a napon az ijedtségen kívül semmi baj sem érte. Végre úgy dél tájban lőttünk egy
