Irodalmi Szemle, 1975

1975/10 - Gál Sándor: Az Öreg

sclejtbikát, amellyel elbajlódtunk néhány óra hosszat, amíg olyan helyre vonszoltuk, ahonnan el lehetett szállítani. Ott aztán tábort is vertünk, tüzet élesztettünk és megebédeltünk.

— Hogy van a lábad? — kérdezte az Öreg, amikor a többiek magunkra hagytak.

— Megvan, Öreg — mondtam neki. — Egészen jól megvan.

— Máskor jobban vigyázz. A kövek nem tréfálnak.

— Most már tudom.

Felállt, a pislákoló tűzre néhány lapos követ fektetett, s amikor már látta, hogy a tűz bedöglik magától is, elindult. Én utána.

— Te Öreg — irányítottam a kérdést a hátának — hogy van az, hogy mindig te lövöd meg a bikát?

Az Öreg megállt, visszafordult, és nagyon komolyan szemügyre vett.

— Azt gondolod, hogy ez így igazságtalan?

— Nem gondolom azt, csak kérdeztem.

— De mégis azt gondolod. Mert ha nem azt gondolnád, nem kérdezted volna.

— Dehogy... Csak mert a többiek ma sem lőttek semmit.

— Szerencse dolga. Felém jött és én meglőttem.

— S a múlt héten?

— Akkor is felém jött.

Ballagtunk a lehullott, zörgő lombtakarót taposva, s láttam, hogy semmire sem megyek az Öreggel. S a bokám is sajgott, ami elvette a kedvemet a további kérdezős- ködéstől. De a gondolat nem hagyott békén, s később megint csak előbújt, s úgy látszik, az Öreg is észrevette ezt.

— Még mindig az igazságtalanság motoszkál a fejedben?

— Azt én nem mondtam, hogy igazságtalanság — tiltakoztam. — Csak nem értem a dolgot.

Az Öreg erre megállt, s az előttünk levő tisztás felé mutatott a kezével.

— Pedig egyszerű — mondta — ha ezen a réten a hajtásban ide a felső nyiladékhoz állsz, soha nem lősz semmit. De az alsó szélén már több az esélyed. Ennyi az egész. Most már érted?

— Nem.

— Pedig azt hittem, megérted — indult el az Öreg. — Na, gyere, megmagyarázom.

Kiértünk a tisztás széléhez, ahol az ösvény jobbra fordult.

— Nos, honnan fúj a szél? — kérdezte az Öreg.

— Tőlünk — mondtam, s a fák zörgő lombjára mutattam.

— Hát ennyi az egész. S tudod, ezen a tisztáson ritkán fúj alulról a szél. Igen ritkán. Most már érted?

— Értem — dörmögtem, s szégyelltem magamat, hogy erre az egyszerű dologra nem tudtam magamtól rájönni. S arra, hogy az Öreg ezen a fennsíkon minden horhost, töbröt és rétet úgy ismer, mint a tenyerét. Még a széljárást is, ősszel, télen, tavasszal. Hogy mikor merre fordul a levegő láthatatlan sodrása.

Délután fát készítettünk, nagy zajt csapva a kerek völgy legalján. Szinte versenyeztünk, ki hasogat fel többet a farönkökből. Közben ittunk is egy-egy pohár bort, és légpuskával pelére lestünk, de a pele mindig meglógott előlünk.

Alkonyaikor pedig belebújtunk a bokáig érő báránybundákba és felültünk az egyik magaslesre, nézelődni. Hátha kerül valami a puskacső elé, mert a konyhára is gondolni kell, mivel ha nem gondolunk rá, élhetünk száraz kenyéren. A magasles ülőkéjén éppen hogy elfértünk, mert a nehéz bundák kétszeresére hizlaltak bennünket. Az októbervégi alkonyat árnyakká varázsolta a távolabbi tölgyeket, bükköket. Csak a nyírfák fehér kérge világított át a félhomályon. Csendben ültünk a köpenyek melegében és hallgattuk az erdő őszi neszezését. Ahogy így hallgattunk, egyszerre csak halk zizegéssel megeredt a hő. Az apró, fehér pihék előbb ritkán, majd egyre sűrűbben kavarogtak a fák között. A világ mégtelt körülöttünk különös surrogással, zizegéssel. Az első hó! Mint valami csodára, úgy bámultam erre a korán érkezett, nem várt szépségre. S ahogy hallgattuk az első hó zizegését, lassan-lassan elbóbiskoltunk. Előbb az Öreg, s utána én is. Talán csak egy percre, talán több időre. Hirtelen azonban valami zajra felriadtam. Hallgatóztajn, a zaj megismétlődött. Könyökömmel meglöktem az öreg oldalát.