Irodalmi Szemle, 1975

1975/10 - Egri Viktor: A pásztorfiú balladája

Egyedül volt és egyedül marad, amíg le nem ér az országúira, ám gondolataiban meg sem fordult, hogy társtalan, a patak csobogása tartott vele, az erdő ezernyi rezzenése és ő minden hangot megértett, hozzá szólt az egész természet, a föld halk rezdülése arasznyi életű rovaraival, a fák és füvek szelíd és örvendező súgásával. Halk dúdolgatással felelt a szemtelenül rikkantó rigóknak, szerencsés jó reggelt bólintott az ösvényen átsuhanó és egy gyertyán korhadó derekára felfutó mókusnak, a friss harmattól csillogó vadvirágnak.

Ilyen boldogító nap még sohase virradt rá, a holnapi még boldogabb lesz — bár ha most Jannisz apó vagy a serkedő szakállára oly büszke Nikosz megkérdezné tőle, hogy mi a boldogság, aligha tudna feleletet adni. Talán az a csodálatos valami a boldogság, ami odalenn a hegyek alján vár rá.

Még tavasz elején történt, amikor a nyájat a karámba terelték, hogy Jannisz apó rajta kapta, amint szeme a távolba, messze délre mered, amerre tündöklő kupoláival a Várost, a bárkák, vitorláshajók és gőzösök százaival ellepett csillogó vizű Tengert sejtette.

— Hát téged Is elfogott a vágy? — kérdezte tőle az apó. — Azt hiszed, hogy jobb életet adhat neked? Szerencsés, boldog életet, izgalmas kalandokat?

— Csak újra látni szeretném. Egy nap alatt leérnék, egy nap kellene, hogy megcsodáljam, harmadnapra visszajönnék.

Három ezüstöt őriz a mellére kötött tasakban. Az egyiket a gyertya árának szánja, hogy szülei emlékére meggyújthassa a hétkupolás templom oltára előtt, a másikért selyemzsinórra fűzött piros korall nyakéket ves'Z Biancának, a harmadikért tajtékból faragott pipát Jannisz apónak. Ételre, szállásra egy rézgarast sem költ, gomolyával, kenyérrel jóllakik, s ha megtalálja rokonait, éjszakára lesz fedél a feje felett.

A falut most elkerüli, csak visszafelé tart egy kis pihenőt, hogy láthassa Biancát. Most egyet szusszanni sem ér rá, szaporáznia kell lépteit — hahó, te fürge mókus, hahó, te locsogó patak, sietnem kell, odalenn vár a Város, vár a Tenger ezer csodáival!

Déltájban megéhezett. A gomolyákhoz nem nyúlt, csak kenyeréből szelt egy darabot, és vékony karikákra vágott hagymát harapott hozzá, hogy éhét elverje. Aztán szaporán talpalt tovább a Városba vezető országúton. Ládákkal és zsákokkal megrakott kasos kocsik, ekhós szekerek, öszvérvontatta kétkerekű kordék mellett haladt el; jó lett volna a bakon ülőkkel szóba elegyedni, de minden beszéd csak késleltetné, azért csak vidáman integetett, a szemével beszélgetett el velük.

Alkonyaikor az enyhén lefelé lejtő útról rózsás csillogást pillantott meg. Soká azt hitte, hogy a sötétkéken, bíborvörösen és lilán ragyogó ég folytatása. Am amint lejjebb ért, már nem csalódhatott: odalent a Tenger tükre fénylik, hamarosan telemerítheti vizével tenyereit, megnedvesítheti verejtékes orcáját, megmosthatja poros lábát.

Ujjongó öröm járta át, ártatlan tiszta öröm, és nem tudta, hogy ami benne olyan elevenen él, a szívét és lelkét betölti, az a fájdalmaktól és bajoktól megtisztult ember eszményien tiszta boldogsága.

Mintha egy sokszor megismétlődő álom irányította volna lépteit, úgy lelt a kikötő egyik zegzugos utcácskájában arra az alacsony tetejű, rozzant házra, amelyben Alexisz bácsi lakott népes családjával. Alighanem a sötétzöld leveleivel az udvar kapuja fölé hajló, fává nőtt szőlőcserjéről ismerte fel, amelynek hamvas bogyótermését apja megkóstolta, és meséje nyomán eleven valóságként benne is élt. Mesébe illő volt az is, hogy belépése pillanatában felismerték, és örvendezve vették körül.

Nénije, Eudoxia mama ölelte át legelébb. Termetben és arcban szakasztott mása volt Demétiosznak, legkisebb fiának, s mindjárt sírva fakadt, hogy Élia egyedül jött, édesapja nélkül. Annyi esztendő után bizonyára azért nyitott be hozzájuk, hogy meghúzódjék náluk, amíg kedvére való munkát talál a kikötőben vagy a gyárak valamelyikében.

— Nem lesz könnyű, Élia — aggodalmaskodott Alexisz bácsi. — A hajógyárban elbocsátották a munkások felét. Aki megmaradt, annak éhbért löknek oda. A kikötőben