Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - Egri Viktor: A pásztorfiú balladája
Is megcsappant a munka. Idegen hajók elkerülnek minket. Rossz idők járnak mostanában. Eudoxia mama egy heves mozdulattal elhallgattatta az urát. Nem kell Éliát annyira elijeszteni. Szerencsére őket a házuk megkíméli a legrosszabbtól. Éliának lesz hol aludnia, s ahol heten eléldegélnek, szűkösen és gondok közt ugyan, az ő részére is akad egy tányér meleg leves, darabka kenyér az ecetes, hagymás hal mellé. Élia a fejét rázta. Nem gondol arra, hogy itt szaporítsa a munkanélküliek számát, és nyűglődjék a nyakukon. Jannisz apó magához vette és gondját viseli azóta, hogy azon a szörnyű éjszakán rablók támadtak rájuk, kifosztották házukat, s szüleit megölték. A sors kegyelme, hogy a gyilkosok őt nem fedezték fel az ócska juhászbunda alatt, és életben maradt. Esetlen szavakkal szabadkozott. Vissza kell térnie nevelőapjához, és mellette marad, amíg Jannisz apó örökre le nem hunyja szemét. Ez a kőrengeteg, az embersűrűs utcák és terek nem az ő világa, a hegyekhez és a nyájhoz sohase lesz hűtlen. Kora reggel végigjárja a kikötő rakpartját, a templomok legfényesebbjében, a hétku- j.olás Bazilikában gyertyát gyújt, az oltár előtt imát mond a szülők lelki üdvösségéért, és ha megvásárolta _ ajándékait, indul vissza a hegyekbe. Éjszaka holdtölte lesz, nem tévedhet el, százszor is befutotta a szülőfalujától a nyári szállásukra vezető utat, s úgy ismeri, mint a tenyerét. Eudoxia mama a búcsúnál megáldotta, és megfogadtatta vele, hogy minden esztendőben bekopog a házukba. Egyszer csak elmúlik ez a szegény embert nyomorgató ínséges idő, s akkor sült halat, mazsolás kalácsot talál az asztalukon, s ha ősszel jönne, a borukból is koccinthat velük. Dométiosz elvezette a mólóhoz, és amikor Élia betelt a kikötő és a tenger látnivalóival, elindultak a Bazilika felé. A templom előtti téren Dométiosz a kezét nyújtotta: — Barátaim várnak rám, halat kell fognunk vacsorára. Isten veled, Ella! A templom félhomályában, a feléje áradó tömjénfüstben Éliát zavarral kevert áhítat fogta el. Tiszta szívű hívő volt, a szabad hegyi világban a kétely rozsdája nem érte lelkét. Otmenti kőkeresztek, a Megfeszített szobra, az istenanya képe, az ikonok előtt térdet hajtott, mert erre nevelték, ezt látta Jannisz apótól. De a mindenséget mozgató Legfelsőbb Erőt, a megmagyarázhatatlan istenit a felhők futásában, viharok zúgásában, villámok cikázásában, a menny dörgésében, a tej és kenyér ízében, a szitakötők táncában, pillangók bolondos repdesésében, méhek döngicsélésében, madarak csivite- lésében érezte. A beléje rögződött ősi parancsnak tett eleget, amikor az egyik oldalhajóban meggyújtotta a bejáratnál megvásárolt gyertyát, és a karéjban égők közé tűzte. Aztán a főoltár felé tartott, amerről mély basszusok ismert korálja hangzott: „Üdvözlégy, emberésszel felfoghatatlan magasság, üdvözlégy, elképzelhetetlen mélység ... Üdvözlégy, szeplőtlen szűz .. Minden olyan ünnepi és fenséges volt, hogy vissza kellett fognia lélegzetét. A mécsesektől megvilágított ikonok, az aranyozott cirádák, a padozat márványkockái, az aranysárga misepalástban éneklő pap furcsa zavart támasztottak benne. Egyszerre megérezte, hogy ez a félhomályba rejtett templomi gazdagság nem az ő számára halmozódott össze, nem illett az ő nyiladozó lelki világában élő istenéhez. Egy dísztelen, fapadlós templomocskában kellett volna gyertyáját meggyújtani, nem ebben a nagy pompájú, tömjénfüstös bazilikában. De maradnia kell, az oldalhajóban, ahol a gyertyája ég, nem olyan hivalkodó a fényesség, ott elmondhatja imáját. Amint letérdelt a mellékoltár lépcsője előtt, és lehajtott fejjel mormolni kezdte az Angyali üdvözletei, visszatért szívébe a békesség. Az ima visszahozta emlékezetébe az édesanyja tenyerének simogatását, ott érezte maga mellett az édesapját, ahogy törökülésben elhelyezkedve a térdére fekteti gitárját, és egy búsongó, nagyon szomorú dalt kezd pengetni. Különös, hogy vérpezsdítő, táncba hívó, vidám dalokat sohase hallott tőle. Az emlékek, a fájdalom és öröm kútjának mélyére sodorták, de az elmerülés most jól esett, a templom hivalkodó fényessége, a kinti világ zaklatottsága nem ért a szívéhez.
