Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - Egri Viktor: A pásztorfiú balladája
Egri Viktor a pásztorfiú balladája Alig derengett, amikor Élia felserkent álmából. Nesztelenül megkereste birkabőrből varrott iszákját, és indulni akart. Az ajtóból mégis visszafordult: úgy illet, hogy bevárja Jannisz apó ébredését, és megköszönje, hogy dédelgetett vágya teljesül, megnézheti a Várost. Zsenge gyermekkorában, áldott szép pünkösd vasárnapján, a tüzes nyelvek, a Szentlélek ünnepén egyszer már járt apjával a Városban, s akkor látta a Tengert, a kikötőben veszteglő bárkák színes vitorláit, a gőzösök kéményerdejét, megcsodálta a sokemeletes kőpalotákat, a hagymakupolás Bazilikát, a szökőkutak vizet okádó szörnyeit. Képzeletében mindez mesévé lett, a múló évekkel csodálatosan felfénylő, soha el nem homályosuló, örökké csábító mesévé. Most ez az aranyfátylakkal átszőtt mese valóra válik. De Jannisz apó nem aludt. Vénségében is elvenen csillogó szeme Élián csüngött, minden mozdulatát figyelte. — Eredj! Ha korán indulsz, alkonyat előtt meglátod a Tengert — mondta, és ő is kilépett a kalyibéból. — Szép meleg napod lesz, eredj! Élia csak rábólintott. Ha így hajnal előtt felhők fedik el a feltörő napot, a délről támadó szél rést hasít rajtuk, s rongyokká foszlatja a hegyek derekát megülő ködöt. Tarisznyájába még este berakta az útravalót, a magagyúrta, jól kiszikkadt gomolyá- kat meg a hozzávaló kenyeret. Hagymáról, sóról, egy csipet paprikáról sem feledkezett meg, jó lesz ízesítőnek a savótlan túróhoz. Jannisz apó figyelmét nem kerülte el, hogy Élia felvette — unokája ajándékát, a kék és vörös fonállal kivarrott ünnepi ingét —, és mosolygott magában. Egy-két esztendő múlva bajszos, szép emberré érik ez a surbankó legény, és elmehet leánynézőbe. — Kísérjen szerencse az utadon, Élia! És köszönts a nevemben minden rokont. Hétfő estére visszavárlak. Isten veled! — bocsátotta útjára. Tanácsaival bőven ellátta a hosszú estéken, hol találja meg apja testvérbátyját és családját. Pénzecskéjét őrizze meg jól, kerülje a matrózok kocsmáit, s főleg óvakodjék a csapszékek nőszemélyeitől. Hát. igen, Élia szemrevaló legény, a tizenhat évével valósággal férfiszámba megy, az ilyenre buknak a dajnák. Élia vállára vetette összeszíj azott saruit, majd csak útja végén, a Városban ölti fel őket. Amint a nap magasabbra hágott, és megkezdődött a szél kergető játéka, bizsereg- tető meleg váltotta fel a hajnal csípősségét. Élia talpa alatt még nyirkos volt a fű, de mintha a hűvös harmat is noszogatta volna. A sziklaköves ágyában futó patak mentén délnek lejtett az út; őzek és szarvasok lábanyoma látszott a tegnapi esőtől puhára ázott talajon. Élia jól ismerte a pataknak páfránnyal, árvalányhajjal benőtt kanyarjait. Szomjukat oltani járnak Ide az erdei vadak: fürgén szökellő őzikék, büszke járású agancsosok, rőtbundás rókák, embernek nekirontó, dühödten horkanó vadkanok, s éleskörmű vadmacskák. Megszomjazott ő is, a hajnal Izgalmában csak néhány korty zsendlcét hajtott fel sietve, s most jól esett összecsukott tenyereit belemeríteni a patak kristály- tiszta vizébe, és nagyot hörpölni belőle.
