Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - Rácz Olivér: Tábori sakkjátszma

világos mezején engedem majd magam illő tisztelettel, de egyszersmind önérzetes, önmagam megadását sejtető, férfias kacérsággal és a feljebbvalónak kijáró, köteles és előzékeny tartózkodással megmattolitatni, csak tessék — különben is: nem rajtam van a lépés sora.

Az alezredes jóval nehezebben szánta rá magát, hogy elszakadjon a játék gondüző varázsától, csakhogy az eligazítás azok közé a fontos és felelősségteljes katonai feladatok közé tartozott, amelyeknek gondját soha, semmi körülmények között sem bízta volna másra, még elegáns segédtisztjére sem. Átmenetileg megkegyelmezett tehát a fekete futónak, és kedvetlenül Tivadarra mordult:

— Jól van, zászlós úr. Jól van.

S mert pillanatnyilag nem jutott okosabb az eszébe, megismételte:

— Jól van. Állj kényelmesen, zászlós úr. Foglalj helyet. Ülj le. Főhadnagy úr — fordult a segédtiszthez —, tölts egy pohárka rumot a zászlós úrnak. — Ezzel újból felöltve katonás, jellegzetesen főtiszti ábrázatát — ezt néhány marcona szemölcs, a bozontos szemöldök, a szűk gallérból kidagadó, feszes toka és a jókora, kékeslila orr jelentékenyen megkönnyítette — kurtán kérdezte:

— Tehát először is: a legénység hangulata?

Álom Tivadar a félig földbe ásott, rögtönzött fabarakkokban tespedő, sötét arcú, komor bakákra, a cuppogó, átázott bakancsokra, a lucskos kapcákra, a nedvességtől súlyos katonaköpényekre és a silány, hiányos élelemre gondolt, és szemrebbenés nélkül válaszolta:

— Pompás, alezredes úr. Kifogástalan.

— Helyes. Nagyon helyes. Ügyelj, hogy ia legénység pontosan megtartsa a takarodó idejét. Pontosan és szigorúan. Figyelmeztesd az altiszteket és a tiszteseket is. Nem tűröm, hogy a bakák erkölcstelen életmódot folytassanak a fronton. Minden órában ellenőrizni kell, nem szökött-e ki valamelyikük a körletből. A rossz nők demoralizálják a hadsereget és csökkentik az alakulatok ütőképességét. Na. Miről is beszéltem?

— A rossz nőkről, alezredes úr — mondta Álom Tivadar tiszteletteljesen, és arra gondolt, hogy a bakáknak, sajna, még az alezredes terepjáró kocsiján is legalább egy órai utat kellene megtenniük, amíg az első elérhető rossz nőhöz juthatnának, miután ezt a tökéletesen frontszakasszá züllött őszi erdőt, ahol jelenleg kotlottak, az úristen és a hadvezetőség elfelejtette rossz nőkkel benépesíteni.

Áz alezredes merően Tivadarra nézett, de Tivadarnak egyetlen arcvonása sem rezdült.

— Na jó — mondta az alezredes, miközben a szárnysegéd leplezetlenül vigyorgott Tivadarra a pohara mögül —, na jó. Hát akkor lássuk csak; először is a jelszó. — Felnézett a mennýezétre, amely kívül esett az állólámpa meghitt fényének bűvkörén, s mintha e misztikusan homályos magasságokból akart volna ihletet meríteni, elmélázva, fennhangon szőtte gondolatait:

— A jelszó ... ööö ... mi is legyen?

Tivadar agyában isteni szikra pattant, s ellenállhatatlanul lángot szított:

— Nem lehetne: fekete futó?

Az alezredes visszazökkent az állólámpa földi világába:

— He? ... Nagyon jó: fekete futó. Azaz hogy marhaság. A jelszó: Panzerfaust!

— Félek, hogy a bakák nem bírják majd megjegyezni — kockáztatta meg Álom Tivadar, de az alezredes ellentmondást nem tűrő hangon közbereccsent:

— A jelszó: Panzerfaust! Jelhang: Wunderwaffe! És gondoskodj róla, zászlós úr, hogy a táborban a legteljesebb fegyelem uralkodjék. Minden fényforrást gondosan ellenőrizni, kioltani, illetve álcázni. Teljes elsötétítés. Tizenegy óra nulla nulla perctől dohányzási tilalom. Meg vagyok értve?

‘— Igenis — jelentette harsányan Álom Tivadar, és a tábor mellett, az erdő szélén végighúzódó, rögtönzött felvonulási útra gondolt, amelyen percenkint súlyos katonai gépkocsik döcögtek végig, káromkodó gépkocsivezetőkkel, dübörgő rakományokkal és vakító fényszórókkal. Az utat odaátról egyelőre még nem lőtték: a fényszórók rosszindulatúan pásztázták végig az átázott erdőt, és a nedves falombok úgy csillogtak á reflektorok fényében, mint holmi óriási, baljós, szivárványszínekben játszó, földöntúli ékszerek.