Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - Rácz Olivér: Tábori sakkjátszma

Az alezredes folytatta:

— Tizenegy óra nulla nulla perctől riadókésztiltség. A zászlós úr személyesen ellenőrzi a szakaszokat. Tizenkét óra előtt tíz perccel felébreszti a főhadnagy urat. Nulla óra nulla nulla perctől kezdve állandó távbeszélő összekötttetést létesít az üteggel. Értem? Na jó.

Minden átmenet nélkül felhagyott a hivatalos hanggal, újra áttént a tegezésre:

— És most jól figyelj ide — mondta titokzatosan lehalkítva a hangját. — Két óra nulla nulla perckor — igazítsd be az órádat az enyém szerint. Megvan? ... Két óra nulla nulla perckor .a tüzérség megnyitja a tüzet. Két óra negyvenöt perckor Indul a harckocsi-támadás. Vedd elő a térképedet.

Tivadar elővette, és az alezredes kinyújtott mutatóujjal, habozás nélkül a térkép egyik pontjára bökött:

— Itt állunk most mi.

Tivadar szemügyre vette a jelzett pontot, és pislogott.

— Bocsánat, alezredes úr, szabadjon megjegyeznem, hogy ott ebben a percben az oroszok állnak.

Az alezredes arcán pillanatnyi meghökkenés, majd leleplezetlen rosszallás látszott, ■de hamar túltette magáit a jelentéktelen eltérésen:

— Mindegy. Mire a támadás megkezdődik, már mi fogunk ott állni. A nyolcas gyorskocsizók. Vagy a németek.

Tivadar, aki tudta, hogy a nyolcas gyorskocsizókat érzékeny veszteségeik miatt már három napja visszavonták, nem itett megjegyzést. Az alezredes nikotintól sárga ujja a térkép újabb pontjára bökött:

— Itt állnak az aknavetők.

Ez Tivadart ismét enyhe bámulatba ejtette, mert a jelzett pont a megáradt folyó egyik járhatatlan, posványos szigetére esett, de most sem szólt. Az alezredes diadalmasan folytatta:

— összpontosított támadás lesz. Főhadnagy úr, egy pillanatra!

A főhadnagy letette a rumos poharat, előzékenyen odahajolt.

— Figyeljetek ide! A mi feladatunk — a ti feladatotok, hogy ezt a pontot — az elszánt mutatóujj egy merész kanyarulattal átszántott a térképen, és egy újabb, távoli ponton állapodott meg —, hogy ezt a pontot két óra nulla nulla perctől kezdve szakadatlanul lövetitek.

Ezt Álom Tivadar őszintén szólva nem bánta volna, mert a jelzett ponton pillanatnyilag a németek álltak a nehéztüzérségükkel, és Tivadarnak egészen kedvére lett •volna, ha néhányat beléjük pörköltethet.

A főhadnagy elismerően bólogatott, szemlátomást egy fikarcnyit sem érdekelték a részletek — a tüzérség amúgy sem tartozott az ő parancsnokságuk alá, és fütyült az alezredesre —, és elegánsan összevágta a bokáját:

— Értem, alezredes úr. Meglesz, alezredes úr.

— Rendben. A többit már tudjátok. A harckocsi-támadással egyidejűleg mindent elsöprő gyalogsági támadás. Hajnalra miénk az állás. Ez csak elég egyszerű?

A főhadnagy buzgón hajlongott, az alezredes kegyesen Tivadar felé fordult:

— Világos?

— Világos, alezredes úr.

— Rendben. Leléphetsz, zászlós úr. Várj! Főhadnagy úr, tölts a zászlósnak még egy pohárka rumot.

Ezzel megelégedetten a sakktábla fölé hajolt, s vészjóslóan a magasba emelte a nya- koncsípett fekete futót.

— Na lássuk csak! — mormolta töprengve —, na lássuk csak! Hehe, főhadnagy úr: lőttek a bástyádnak! Vagyis — vonta össze a szemöldökét, mert a főhadnagy arcán kaján vigyor suhant át —, vagyis mégsem. Hahá, főhadnagy úr, ravasz fickó vagy te, főhadnagy úr... azt hiszed, nem láttam a királynédat? A királynédat... — dünnyögte gondterhelt elragadtatással —, a királynénikédet, a királyasszony húgomat, a király — sakk! főhadnagy úr! Sakk, és a következő lépéssel mégis viszem a tornyodat, főhadnagy úr, viszem a tornyocskát, sőt, ha nem csalódom, ha nem csalatkozom, főhadnagy úr, még egy lépés, és a lovacskádat is leütögetem, főhadnagy úr, a kedvenc csikócs- kádat, a pacit, a kincstári hátaslovadat, a kincstári abrakon hizlalt, pompás kis cső- döröket — na most ugrálj, főhadnagy úr!