Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Alabán Ferenc: Elemzések és kritikák

tollforgatók fogyatékosságairól szólván sem, amelyekről más bírálók mélyen hallgatnának. Esetenként azonban, mint a könyvkritikákat bíráló, a „kritika kritikájának” fejezetében Bányai túlzottan elmarasztaló ítéleteket mond a magyarországi kritikai és irodalomtudományi élet helyzetéről és egyes alkotóiról (Sükösd Mihály, Kiss Ferenc, Szabolcsi Miklós). A szerző bármennyire is igyekszik ezekben az esetekben disztinktív pontossággal a lényegre tapintani, a kimondott kritikai érvek nem mindig helytállóak. Egy kritikusnak semmiképp sem erénye, ha gondolatrendszerét indulatos véleményekkel, meglepetésekkel megzavarja, mert az olvasó gyanúját keltheti fel, s nem alaptalanul. Ezekben a kritikákban nyoma sincs az elnézésnek, de az esetleges kritikusi jóhiszeműségnek sem, holott a kritizált művek között az alapirodalomba tartozó alkotások is elűfordulnak. Hadd jegyezzük meg itt, hogy a rövid terjedelmű kritika, mint alkotói műfaj Bányai irodalmi ténykedésében a hosszabb, kimerítőbb jellegű tanulmányok után kevésbé jelent összegező és alapos munkát. De az informatív jellegnél mélyebbek, egyszersmind értékelő szándékúak Bányai kritikái, a hatázorott szemlélethez való kötődés kivonja őket a mentegetés alól. A mai irodalom kritikusi megközelítése a látható és láthatatlan akadályok egész sorát rejtegeti. Ezért nem kell a valóságos vagy vélt tévedéseket, az ismétléseket, a kritikai ítélet esetleges túlzásait a szerző lelkiismeretének a számlájára írni, mert azok éppúgy nehezednek a kritika tárgyára, a műre is, mint a kritikusra.

A kritikusi különvélemény, a sommázás a legtöbb kritika után odatett „Egyszóval:” záradéknak szánt, egy mondatba sűrített összefoglalásban realizálódik.

A kritikák együttesen jelölik meg a magyar irodalomnak azt a vonulatát, amelyben Bányai leginkább otthon van; az a vonulat ez, amely sokszor nem részesül hivatalos elismerésben, de vállalja a kiosztott, a kimért feladatot. A kritikus elhárítja magától a dogmák, az előzeftes elképzelések akadályát, amelyek gátolják a műhöz vezető úton. A szerző a kritikának egy modern változatával dolgozik: a műközpontúval, figyelme a műre összpontosul, ritkábban láttatja meg az írói alkat és személyiség jegyeit. Igyekszik elkerülni az impresszionista kritika vonásait, de a tudományosság, a szakértelem, a műveknek az író „oeuvre”-)ében való elhelyezése nélkül.

Bányai kritikusi magatartása és szemlélete alapjában korszerű, s írásai a mai magyar irodalom domináns vonásainak megértéséhez fontos adalékot, eligazítást nyújtanak.

A két könyvben jelentős elméleti kérdésként jelenik meg a forma materialista értelmezése. A versek lényegi feltárásánál Bányai ugyan nem mulasztja el a „tapasztalati tényekre” való hivatkozást, de elemzési kiindulópontja a forma, a formálás intenzív, tudományos igényű vizsgálatát követeli meg. Elemző és kritikusi elveinek megvalósításánál Lukács Györgyöt követi, miszerint „a formális a tulajdonképpeni döntő elv, a tartalom esztétikai feldolgozása pedig puszta élőmunka, amely művészileg magában még keveset jelent, mivel a mellette való megállás nem valamilyen gyengébb művészi teljesítményt, hanem esztétikailag tekintve egyáltalán semmit sem hoz létre” , (Lukács György: A különösség, Bp. 1957, 225.)

Bányai formaközpontú elemzési és kritikai elve helyességének igazolásaként az újabb irodalomtudományi- és elméleti vizsgálódásoknak olyan központjaira hivatkozik, mint az irodalmi kommunikációt tanulmányozó nyitrai központ, a szemiotikus vizsgálatokat végző tartui kutatócsoport vagy az ehhez az irányhoz tartozó budapesti MTA Stilisztikai és Verstani Munkabizottságának interdiszciplinális alapokon folyó munkája. A modern költészet bonyolult problémáinak, elsősorban a nyelv, a jelentés, a poétikai elvek, a funkció stb. tudatosításához és megvilágításához a lukácsi gondolkodás fogalomköréből veszi alapjait a szerző, oly módon, hogy konkrét szövegeket, verseket elemezve közelíti meg a még „nem kialakult költészetelmélet körvonalait”.

Lényeges szempont, amit a két kötet anyaga kínál, hogy „csak a lehető legnagyobb mértékben »megformált« vers, melynek minden eleme funkcionált és egymás közt teljes koherenciában van, töltheti be a költészet szerepét, akár az elvont elméleti vagy poétikai, akár a konkrét emberi, társadalmi szerep távlatából vizsgáljuk”.

Ez Bányai alapvető tapasztalata, melyből elemzései, az egyes költészeti problémáknak a vizsgálatai, kritikusi ítéletei erednek.