Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Varga Imre: Egy könyv és vidéke

teljes sikert. Valami mindig kicsorog az öntőformából, s a kiöntött anyag bár szilárd s fogható alakú, mégiscsak modell. Hogy pontos legyek: többet mutat az okozatról, mint az ofcofcról. Márpedig Illyés erősen közsségi mondanivalója, népképviselete, nemzetféltése nyomában sokkal szikrázóbb lett volna egy kívülről közelítő írás. Lehet, hogy képtelenségnek tűnik az első olvasásra, de Zalabai így a formát is teljesebben földolgozhatta volna. Erre azonban csak az esszé második részében kerül sor, mintegy leválasztva az első részben fölrajzolt pályaképről. Bár Zalabai említi a „történelmi, társadalmi adottságokat, a szociális, nemzeti és emberi igazságtalanságokat”, írván, hogy az illyési magatartás ezek következtében vált olyanná, amilyen. Ez így igaz! Hanem a formai és tartalmi változásokat, ismétlődéseket jobban figyelembe kellett volna venni, s párhuzamos társadalom (és élet-] rajzzal rögzíteni. Az írás erős részének a költő és népe közti kapcsolat elemzését találom, ez jó út lett volna, ha végigjárják. A föntebb említett ragasztással a Koszorú elemzése került az általánosan fejtegető részhez. Jónak tartom a formai és tartalmi elemzést is, itt az általam az előbbiekben hiányolt dolgok már helyet kapnak. De egyetlen vers megintcsak nem alkalmas arra, hogy a teljes pályaképét mutassa. A törés (a simítások ellenére), a ragasztás nyoma tehát látható. Itt a Koszorú kapcsán talán érdemes lett volna megemlíteni, hogy a görög-római verselés mennyire hozzákapcsolódott nemzeti költészetünkhez, különösen Vörösmarty és Berzsenyi óta, s az is letagadhatatlan, hogy a Koszorú ritmusa erősen Vörösmarty férfias dikcióját idézi.

A szülőföldtől a világig — szól a címzés. Nálunk, ebben a provinciában különösképpen sok tájhazafi él. így hát mindenki fölkapja fejét az ilyen szóra. Mintha az oktalan népies-urbánus vita lelke költözne a mi világpolgári és nemzetiségi (kisebbségi) fogalmainkba. Ugyanaz a hamis szembeállítás, a lényegtől elterelő szemlélet. Ennek megrontására, a címben jegyzet fogalmak tisztázására készült tehát a Váci Mihály és a Milan Rúfus költészetét egybevető dolgozat. Szülöttem-föld és a világ felé fordulva js a madáchi szó kell hogy legyen az első. Serkentés a küzdelemre, a hitre. Ezt mondjuk magunknak és másoknak is legelőször. Erre a bűvigére nyílik meg az idő és a tér kapuja. A küzdés és a bízva bízás teszi az embert. S ennek a két, egymást tápláló erőnek mítosza van. A személyesre ráilleszti a mítoszi egyenértékest. Véleményem szerint Rúfusra nem az a jellemző, hogy mitizál, mint Zalabai írja. Inkább a mítoszit teszi személyessé, értve itt a személyest a közösségit is tartalmazó lényegként. Az első bekezdésben a nemzet fogalomnak alapos elemzését olvashatjuk. Ám ennek mintha ellent mondana a néhány lappal hátrábbi, a „mi maraszt ember, hogy ott, hol alkotsz, vársz a halálra, hol szádról nem kél, csak szitok, panasz?” kérdésre adott válasz: a lét parancsa, az élet szava. Hiszen ebből hiányzik a bevezetőben elemzett nemzeti tudat, a szülőföld és ember viszonyát meghatározó hit. A kenyér éhe mellől a szó éhe.

Váci és Rúfus költészete a fönti nézőpontok figyelembevételével valóban összehasonlításra csábít, de nemzetük költészetében elfoglalt különböző helyük ellene mond a párhuzamnak. Rúfus újító, egyéni jelenség, tartalmi és formai újításai vannak; Váci pedig megmaradt jó tanítványnak, tragikusan megszakadó költészete így beváltatlan lehetőség.

A Válek költészetére figyelő szem bizonyára észreveszi a verseinek modorában a század- fordulót idéző hanghordozást. A franciás, Apollonaire-i gondolkodást. Nem a könnyen ■megtanulható hang rokonítja őket, s ez Válekre vetne rossz fényt, inkább valamilyen jellembeli egyezés. A nyugtalanság. Az idő és tér megtágulása, új viszonylatokba fordítása. Oj nap, új hold a líra egére! A rokonság és a szükségszerű különbözőség elemzése külön tanulmány papírjait kívánja, itt csak jelölni tudjuk.

Az ötvenes évek szlovák líráját is sújtott a sematizmus aszálya. A kopár letarolt költői táj a pusztulást mutatta, és az azonnal kipattanó kérdés kissé szentségtelenűl hatott: lesz itt még élet? A társadalmi és irodalmi kopárság hívta életre a múltban az izmusokat, ilyen földön indult később Válek. Az avantgarde nyoma verseiben tisztán érezhető, a fordításokban már nem annyira. Pofon-világos ég — írja a fordító. Pedig ez pofon-egyszerű mondat. Zalabai idéz egy sort: „az eső, mint pettyes nyakkendő csüngött alá a felhőkből” — ez a sor „merészen újszerű” félszázada lehetett volna. Most a legjobb esetben is anakronizmus. Sajnos, tudatosan homályosra vett kép. A dolgozatból sokat megtudunk Válekről, hosszú verseinek alapos elemzését olvashatjuk. A valóság és a versek lényegének egyeztetései helyett azonban Zalabai sokszor a meg