Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Varga Imre: Egy könyv és vidéke

magyarázás, belemagyarázás hibájába esik. Ez pedig sem költőnek, sem költészetnek nem használ. Versolvasót nevelni lehet, de ennek nem a verssorok prózára fordítása az útja. Máskor Zalabai elkerüli az ilyen csábításokat, most odaadja magát. A költeményben általában a „miről szól?”-on innen vagy túl vannak az elemzésre érdemes dolgok. A tanulmányíró jól érzi a Válek versekben kifejezett valóságot, át is adja nekünk a kulcsát. Hiányoljuk viszont az elmaradt nyomozást a költő stílusa, a néo- avantgarde nyomában. Hiszen intellektuális költészet áll itt előttünk. S ez biztat efféle kalandra. Hogy kerülnek a versbe az újsághírek, a művelődéstörténeti párhuzamok? Erről is szívesen hallottunk volna.

A Jövendő költészete a könyvben a legtöbbet mutató kísérlet. Weöröst állítja Csokonai mellé. Csokonai szenvedélyes gyalogló, minden érdekli, mindenre odafigyel. Lelkében, a bensőben is ugyanilyen kíváncsisággal jár. Aki úton van — szabad. Nincs ami kötné; nem zárja falak és szokások közé magát. Ez a játékos költő az égiekkel szemben is ilyen természetes: a nagyot szellentő Jupitert, a ténsasszonyok módjára civakodó istennőket látja. Semmilyen álfönséget! Aki szép szerető mejjén meglátja a szépiát, égi udvarokban se használja másra a szemét. Ez a szegény poéta sok olyan forrást tört fel, amelyekről azt hitték, vizük századok óta nincsen. Helyzete és alkata szerencsére nem engedte Kazinczyék nyelvéhez nyúlni. Mennyivel halványabb, merevebb volna ez a líra. Ősibb és képibb nyelvet használt, mint kortársai, könnyűségében is gyökerekre kapót. Indulatai széttörték a versformákat, a rokokó mesterkéltségéből őrá nagyon kevés hatott. Weöres költészete előttünk áll; él, osztódik, új arcokat mutat. Ez a közelség és elevenség nem kedvez a meghatározásoknak; Weöres költészeti forradalma azonban vitathatatlan. Érezzük nyelvének természeti erejét. Archaizmusai is tüneményes újítások, bebizonyul majd az idővel. Formakísérletei a költőt számomra nem a formaművészek atyamesterévé teszik, ahogy szólnak róla néha az iskolás poétikák, inkább a formák örökös ellenesét, az örök lényegkeresőt mutatják. Micsoda tündéri mélységbe visznek játékai: nem kevésbé rejtélyesek mai nyelvű mítoszainál. Ezekben a kis dalokban és rögtönzésekben is érezni, hogy hallja a költő megszólalni a kimondhatatlant, megzendül benne a forma. Weöres és Csokonai is keleti alakatú ember: gondolkodásukban, szépségeszményükben. Gondolkodásukat nem a nyugati, városfalak közt kialakult műveltség formálja, a természeti eszményhez, az erdei szellemhez fordulnak. Ez a lélekalkat természetesen nem zárja ki a nyugati bölcselettel való foglalkozást sem. Weöres Máriáját mégsem római vagy firenzei szobrász álmodta meg, nem is Máté vagy Lukács, a hindu kődomborításokon honos Igazán. Zalabai is fölvet néhány szempontot, amelyek szerint a két magyar poéta hasonlítható, rokonságba vehető. Ezek közül másolok ide néhányat: az élet bizonytalanságának érzése, s ezért a meditációban, önvizsgálatban elmerülő benső szemek, a birtoklási vágy elítélése, a megszűnésen és halálon felülemelkedni tudó gondolat. A példatár meggyőző, s ha belegondolok, milyen hatalmas anyagot kellett ehhez végigolvasni, kicédulázni, rendszerezni, aztán a részletektől eltávolodva a kevésbé fontos szövegeket félre tenni, a lényegeseket pedig elemezni, bizony ekkora munka láttán elfog a csodálat. A „második olvasás” azonban kevesebb sikerrel járt. Az idézetek ugyan helyénvalók, gondolkodásra sarkallnak, de a kommentárok helyett, a mindenre példát tudó filológia mellett, több gondolatelemzés sem ártana. Afféle irodalmi Kritiász nagy becsületet talált volna az olvasóban.

A Buda Ferencről írt elemzés nem illik a többi besorolt anyag közé. A verselemzés maga látványosabb, mint az elemzett sorok.

Az Enzesberger-arckép besorolása is kissé esetleges. A taglalt vers az igazi költőből nagyon keveset mutat, maga az elemzés túlzottan formális. Oj tudás, megnézem, mit ér. így foganhatott ez a versmagyarázat. Nem csoda, hogyha kissé egyetemista évfolyammunka íze van. Talán ez a próba is kimaradhatott volna.

A további lapok hazai magyar költészetünket fogják vizsgálat alá. Tőzsér-elemzés, egy Keszeli-vers ízlelgetése, Zs. Nagy Lajos üzenetének továbbadása, Tóth László és Kulcsár Ferenc versesfüzeteinek értékelése — öt hosszabb-rövidebb írás. A névsor viszonylagos pontossággal jelzi, hogy a tanulmánykötet szerzője mit tart elemzésre méltónak költészetünkből. A kortársi vallomás lehetett volna több is, a fiatal kritikus ebben a jelenetben kell, hogy a főszereplők közé lépjen. Irodalmunk alapozói közül (Dénes, Bábi, Ozsvald, Csontos stb.) senki nem kapott írást. Tőzsér és Zs. Nagy