Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Zalabai Zsigmond: A műfaj neve: önismeret

-vetlen vagy kevésbé tipikus, a mű jelentésrendszerének egészéből kilógó epizód (például a Kurina-család mintegy tizenöt oldalnyira nyújtott története, a „séllei salanyok” gyerekcsínyének szentelt négy oldal, a cirkuszhoz szegődő parasztgyerek históriája, az érsekújvári író-olvasó találkozó stb.), hosszadalmas és funkciótlan természetleírás, elmélkedés feszíti-töri a mű szerkezetét. A meditációk ellaposodnak, nemegyszer frázisokba fulladnak: „Állami gazdaság! Állami gazdaság! — dúdolja az őszi szél...” (38. 1.}; „A DUSLO — mondtam az őszi szélnek. Nem is mondtam, tulajdonképpen csak súgtam, de akármilyen halkan hangzott is, diadalkiáltásként harsant fel bennem és szállt a táj felett. Mintha az egész táj, az északi, a keleti és a déli hegyek, az egész erdőségek és az egész síkság azt kiáltotta volna: — DUSLO! És valóban (valóban?! — Z. Zs.) ezt harsogta ez a táj!” — (47. 1.) A példákat tovább szaporíthatnánk. Állításunk, miszerint a könyv túlírt, elsősorban a föntiekből következik.

A hűség arca ban erőteljesen jelen van — háromféleképpen is — a szerzői én:

1. mint az eseményvilág részvevője. Megnyilvánulása e tekintetben problémátlan. sőt mi több: a „történelem — személyes sors” oppozíció tagjaként a könyv legerősebb részleteit képviseli.

2. Mint kommentátor (narrátor). „Kísérőszövegre”: elemzésekre, magyarázatokra, a társadalmi háttér fölvázolására Bábi ritkán vállalkozik. Erről a háttérről Balogh Edgár Galántai kistükör című szociografikus helyzetképe tíz oldalon többet mond, mint A hűség arca száznyolcvanon. A hűség arcában ábrázolt társadalmi hátteret éppen ezért nem érezzük eléggé mélynek.

3. A szubjektum harmadik megnyilvánulása a sok lírai betét, amellyel Bábi főleg a szülőföld iránti hűségét igyekszik fölmutatni. Ragaszkodik a tájhoz, mindez azonban nem immanens esztétikai minőségként (kolorit, couleaur locale) valósul meg, csupán külső — a mű struktúrájáról leválaSztható — állásfoglalásokban van jelen: „Feléin árad az őszi táj szelíd fényessége. A szemem simogatja, átöleli a síkot, az erdőt, a végtelen mezőséget, s mintha én magam áradnék szerteszét a befoghatatlan tájon. Összefonódom a földdel, az éggel, a vizekkel, a hallgató, pihenő növényzettel, és érzem, egy vagyok mindazzal, ami körülvesz. Én vagyok a sík, az erdő, az égbolt, a végtelen mezőség. És én vagyok ott az a falu, integető piros tetőivel, a meghitt udvarokkal és hallgatag, mély kutakkal, emberekkel.” (26—17. 1.) Ugyanaz más változatban a 47. lapon: „...eggyé váltam (...) az egész tájjal: éreztem, én vagyok ez a néma sík, én álmodom a tavaszt a meghervadt füvekben, a fák letarolt, didergő ágaiban, én énekelem azt a monoton, zümmögő éneket a póznák között feszülő huzalokban, s én ágaskodom önmagam fölé a távoli hegyekben, az égbolt hátterén kirajzolódó gyárépületek és kémények karcsú vonalaiban” stb. stb. (Teljes példaanyagunk oldalakat töltene meg.)

A hosszúra nyújtott „panteisztikus” lirizálások, a már említett epizódok és elmélkedések szervetlen jellege miatt a mű struktúrájának arányai eltolódnak. Jelentősen befolyásolja ezt egy további tényező, az ti., hogy a szerző nem tudott megbirkózni az idősíkok alkalmazásának a problémájával sem. Az időrétegek három eseményvilágot idéznek:

1. a két háború közötti s a második világháborút követő évek munkásmozgalom- ' történetét;

2. ugyanezen időszak személyes tapasztalatait, élményeit;

3. a felszabadulástól máig tartó időszak néhány mozzanatát.

A múlt és a jelen, a történelmi és a jelen, a történelmi és az önéletrajzi vonatkozások közötti csapongások az eseményeknek nemcsak a linearitását, hanem — nem kis mértékben a már említett ballaszt miatt — az összefüggésrendszerét is megtörik, megszakítják. Korántsem az a fajta megtervezett, művészi fegyelemmel megvalósított szimultanizmus ez, amely Sütő András remeklésének, az Anyám könnyű álmot ígérnek az egyik leggazdagabb esztétikum-forrása. Formai, szerkezeti hiányosságai miatt A hűség arca eszmei hozadéka, problémaérzékenysége ellenére is inkább egy lehetőségeket hordó írói szándék figyelmet érdemlő dokumentuma, mintsem e szándék törvényerejű megvalósítása.

Duba Gyula és a valóságirodalom: szinte törvényszerű találkozás. A harmadvirágzásban Duba játssza a „föl-földobott kő” szerepét; makacsul vissza-visszatérő igénnyel